Callie

57. Főbenjáró átkok

A következő két napban nem történt semmi említésre méltó – leszámítva azt az apróságot, hogy Neville a hatodik üstjét is lyukasra égette bájitaltan órán. Piton, akinek rosszindulata az előző tanév vége óta beteges mértékűvé fokozódott, büntetőfeladatot szabott ki Neville-re, és fiú a súlyos ideg-összeroppanás tüneteit mutatta, miután végzett egy hordó tüskés békagyík kibelezésével.

– Ugye, tudjátok mitől van így megkattanva Piton – szólt Ron, miközben Harryvel figyeltük, hogyan próbálja Hermione megtanítani Neville-t egy csutakoló ráolvasásra, amivel a fiú eltüntethette a békabél maradványokat a körme alól.

– Tudom – bólintott Harry. – Mordon miatt.

Az iskolában nyílt titok volt, hogy Piton örömmel vállalkozna a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatására. Immár negyedik éve várt a felkérésre, és ennek megfelelően féltékeny rosszindulatot táplált összes addigi sötét varázslatok kivédése tanárunkkal szemben. Az előző három évben nem is titkolta érzelmeit, Rémszem Mordon esetében azonban valami okból óvakodott a nyílt ellenségeskedéstől. Láttam őket együtt – étkezésekkor és ha összefutottunk a folyosón –, és az volt a benyomásom, hogy Piton nem mer Mordon szemébe nézni – se a mágikusba, se a normálisba.

– Szerintem Piton tart egy kicsit Mordontól – jegyeztem meg tűnődve.

– De szép is lenne, ha Mordon tüskés bókagyíkká változtatná Pitont... – mondta álmodozó arccal Ron.

Olyan lelkes izgalommal vártuk Mordon első óráját, hogy csütörtökön már rögtön ebéd után felsorakoztunk a sötét varázslatok kivédése tanterem ajtaja előtt. Hermione volt az egyetlen, aki csak csengetésre ért oda.

– Fent voltam a...

– ...könyvtárban – fejezte be helyette Harry. – Gyere gyorsan, különben elfogynak a jó helyek.

Sietve elfoglaltuk a tanári asztalhoz legközelebb eső székeket. Kiraktuk magunk elé A sötét erők. Önvédelmi kalauz című könyvet, és csendben várakoztunk – ami már önmagában szokatlan dolog volt.

Hamarosan fel is hangzottak a folyosón a jól ismert döngő léptek, és megjelent az ajtóban Mordon, a maga fenyegető valójában. Talárja alól kilógott a bicegéséért felelős karmos végű faláb.

– Azokat elrakhatjátok – recsegte, miután a tanári asztalhoz lépett, és leült. – A könyveket. Nem lesz szükségetek rájuk.

Engedelmeskedtünk. Mordon elővett egy pergamenlapot, kirázta sebhelyes arcából szürke sörényét, és hozzálátott a névsorolvasáshoz. Csak normális szemével nézte a pergament, másik, mágikus szeme minket fürkészett.

– Jól van – bólintott, miután az utolsó tanuló is jelentkezett. – Lupin professzor megírta nekem, milyen anyagrészeket vettetek. Eszerint alaposan begyakoroltátok, hogyan kell elbánni különféle sötét lényekkel – tanultátok a mumust, a rőtsipkást, a bicegócot, a kákalagot, a kappát és a vérfarkast. Így van?

Mindenki bólogatott.

– De keveset tudtok – folytatta Mordon –, vészesen keveset tudtok az átkok kivédéséről. Az én dolgom, hogy segítsek pótolni ezt a hiányosságot. Egy évem van rá, hogy felvértezzelek benneteket a sötét...

– Hogyhogy, hát nem marad tovább? – bukott ki a kérdés Ronból.

Mordon megcélozta Ront mágikus szemével. A fiú megszeppenve pislogott, de félelme alaptalannak bizonyult. Mordon ugyanis elmosolyodott – amennyire tudtam, érkezése óta először. Ettől ugyan még jobban eltorzult sebhelyek szabdalta ábrázata, mégis megnyugtató volt tudni, hogy efféle barátságos gesztusokra is képes. Ron szemlátomást határtalanul megkönnyebbült.