Callie

48. Újra az Odúban

A törzsemhez szorítottam a karjaimat, és éreztem, hogy a testem egyre gyorsabban pörög. A legkülönbözőbb alakú és méretű kandallók villantak fel körülöttem. Egy ideig néztem őket, de végül elfogott a rosszullét, és be kellett csuknom a szemem. Mikor aztán éreztem, hogy a pörgés lassul, óvatosan kinyújtottam a kezem. Sikerült négykézláb landolnom, épphogy nem zuhantam arccal előre Weasleyék konyhai tűzhelyéből.

– Kényelmes utazás, mi?... – mormoltam.

Halk kuncogásra lettem figyelmes, majd Ginny bukkant fel mellettem, és segített feltápászkodni. Amikor újra két lábon álltam, a vörös hajú lány a nyakamba vetette magát, ezt követően pedig Ronhoz masírozott, és a karjába bokszolt.

– Mondtam, hogy ébressz fel, ha mentek! Én is menni akartam – szólt most hozzám –, de elaludtam. 

Ekkor megjelent Mrs. Weasley is és kis híján ismét a padlón kötöttem ki.

– Callie! – kiáltott fel Hermione, aki abban a pillanatban ért le a konyhába, és nyomban megölelt. – Örülök, hogy látlak!

Körülnéztem a helyiségben. A fényesre sikált faasztal mellett Ronon kívül még két vörös hajú fiatalembert ült. Sosem találkoztam még velük, de kitaláltam, hogy ők lehetnek Bill és Charlie, a Weasley szülők két legidősebb fia.

A közelebb ülő fiatalember széles mosollyal üdvözölt.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Callie. Charlie vagyok.

Viszonoztam a gesztust. A zömök, keménykötésű ifjú alkatában inkább az ikrekre hasonlított, semmint a nyúlánk Ronra vagy Percyre. Széles, mosolygós arcát olyan sűrűn borították a szeplők, hogy cserzett bőre sötétbarnának tűnt tőlük. Egyik karját nagy, fényes égésnyom csúfította el.

A másikuk is felállt, majd mosolyogva bemutatkozott. Bill jó fej srácnak tűnt. Magas volt, hosszú haját copfba kötve viselte, és fülbevaló gyanánt egy karikára erősített hosszú, görbe állatfogat hordott. Öltözéke alapján egy keményrockegyüttes tagja is lehetett volna, csak épp a csizmája nem marha- vagy disznó-, hanem sárkánybőrből készült.

– A többiek? – kérdeztem Percyre és az ikrekre utalva.

– Fred és George még biztos alszanak – felelt Ginny –, Percy pedig... azt hiszem valami üsttel foglalkozik. Alig mozdul ki a szobájából.

Felvittük a ládáimat a lány szobájába, majd a fiúk emelete felé vettük az irányt, hogy lehívjuk őket reggelizni.

Bekopogtunk Percy ajtaján, majd mikor engedélyt adott, kinyitottam az ajtót. A fiú valóban elfoglaltnak tűnt, az asztalnál ült és szakadatlan körmölt valamit.

– Szia Percy – köszöntem –, hogy vagy?

– Szervusz, Callie – pislogott Percy – Dolgozni próbálok, be kell fejeznem egy fontos jelentést.

– Min dolgozol? – érdeklődtem.

– Jelentést írok a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályának – felelte fontoskodva Percy. – Szabványosítani akarjuk az üstök fenékvastagságát. Az importált üstök egy részének ugyanis kissé vékony a feneke – évente közel három százalékkal nő a regisztrált üstlyukadások száma...

– Nagyon érdekesen hangzik – mondtam nagy komolyan, mire Ginny elnevette magát. – Édesanyád szólt, hogy gyere le reggelizni.

Percy nagyot sóhajtott, majd elindult a földszintre, mi pedig Ron szobája felé indultunk, mivel az ikrek átmenetileg oda költöztek.