Callie

30. Karmok és rémképek

Másnap reggel, mikor lementünk reggelizni, a nagyterembe lépve Draco Malfoyon akadt meg a szemünk. A fiú egy csapat mardekáros gyűrűjében állt, és a derültségből ítélve valami roppant szórakoztató dolgot mesélt nekik. Mikor elhaladtunk mellette, épp látványosan ájulást tettetett. Hallgatósága dörgő kacajjal jutalmazta a paródiát.

– Ne törődj vele – szólt Hermione, aki Harry mögött lépkedett. – Nem érdemel annyit, hogy bosszankodj miatta...

– Hé, Potter! – visította Pansy. – Potter! Jönnek a dementorok! Húúúúúú!

A griffendélesek asztalához érve lezuttyantam George mellé.

– Tessék, a harmadikos órarendek – szólt George, és elénk tolta a pergamenlapokat. – Neked meg mi bajod, Harry?

Ron leült George jobb oldalán, és sötét pillantást küldött a mardekárosok felé.

– Malfoy – felelte a testvérének Harry helyett.

George épp akkor nézett Malfoyra, mikor az megint ájulást mímelt.

– Kis tetű – szólt megvetően. – Amikor a dementorok a mi fülkénk felé jártak, nem volt ilyen nagy a szája. Úgy menekült be hozzánk, mint akit kergetnek, igaz, Fred?

– Majdnem összepisilte magát – morogta undorodva Fred.

– Én se ugráltam épp az örömtől – folytatta George. – Iszonyú alakok azok a dementorok...

– Valahogy megfagy tőlük az ember – csóválta a fejét Fred.

– De ti nem ájultatok el – jegyezte meg halkan Harry.

– De én igen – szóltam halkan. – És nincs ebben semmi. Madam Pomfrey is megmondta, hogy ez nem szokatlan.

– Felejtsétek el! – legyintett George. – Apának egyszer el kellett mennie Azkabanba... Emlékszel, Fred? Utána azt mesélte, hogy soha nem járt még olyan rettenetes helyen. Holtsápadtan, remegve jött haza... A dementorok kiszívják az örömöt a levegőből maguk körül. A legtöbb rab megtébolyodik abban a börtönben.

– Na várjunk csak – szólt Fred. – Te is elájultál, Callie?

– Persze – mondtam olyan könnyedén, mintha arra válaszoltam volna, hogy lány vagyok-e.

– De neked legalább nem kell Malfoy megjegyzéseit hallgatni – tette hozzá morogva Harry.

– Majd meglátjuk, hogy a kviddicsmeccs után is lesz-e még kedve nevetni – jegyezte meg Fred. – Mi nyitjuk a szezont, és ellenük játsszunk.

Harry és Malfoy eddig egyetlen kviddicsmeccsen mérték össze tudásukat. Akkor Malfoy húzta a rövidebbet.

Harry némiképp felderülve szedett magának egy kis kolbászt és sült paradicsomot. Hermione az órarendjét böngészte.

– Juj, de jó! – lelkendezett. – Már ma lesznek óráink az új tantárgyakból!

Ron belepillantott a lány órarendjébe, és a fejét csóválta.

– Itt valami nem stimmel, Hermione. Vagy tíz órára akarnak elküldeni téged naponta. Ez képtelenség – felém fordult és az órarendemre mutatott. – Megnézhetem?

A fiú elé toltam a pergamenlapot.

– Itt is, szinte ugyanolyan, mint Hermionének. Nem értem, hogy akarjátok ezt csinálni – csóválta a fejét.

– Ne aggódj – mondta Hermione –, megbeszéltük a dolgot McGalagonnyal.

– De hát nézd meg – nevetett Ron és ismét Hermione órarendjére pillantott. – Mondjuk, ma délelőtt: kilenc óra, jóslástan. És alatta: kilenc óra, mugliismeret. Aztán... – Ron közelebb hajolt a pergamenlaphoz, és hitetlenkedve meredt rá. – Idenézz! Alatta: aritmetodika, kilenc óra. Hermione, tudom, hogy szorgalmasak vagytok, de ez még nektek is sok. Hogy akarsz egyszerre három órán lenni? – Az én órarendemre pillantott. – Callie meg kettőn?