Callie

46. Bagolyposta

– Callie! Harry!

Hermione az órájára meredt.

– Pontosan tíz perc múlva a gyengélkedőn kell lennünk. Azután Dumbledore bezárja az ajtót...

– Jól van. – Gyorsan megtöröltem a szemem a talárom ujjába, és még utoljára végighordoztam a tekintetemet az éjszakai égen. – Induljunk.

Beosontunk a toronyba vezető ajtón, és sietve elindultunk a meredek csigalépcsőn. A lépcső aljába érve beszélgetés hangjaira lettünk figyelmesek. Gyorsan a falhoz lapultunk, és lélegzet-visszafojtva hegyeztük a fülünket. A hangokból ítélve Caramel és Piton épp azon a folyosón siettek végig, amelyikre a csigalépcső vezetett.

– ...remélem, Dumbledore nem fog akadékoskodni – mondta Piton. – Itt helyben végrehajtják Blacken a csókot?

– Amint Macnair megérkezik a dementorokkal. El sem tudja képzelni, milyen kínos volt számomra ez a Black-ügy. De hál' Istennek holnap végre értesíthetem a Reggeli Prófétát, hogy kézre kerítettük... Magának is nyilatkoznia kellene... És gondolom az ifjú Harry is szívesen beszámol majd a Prófétának a maga életmentő akciójáról – persze csak miután kiheverte az elmezavarát.

Harry a fogát csikorgatta. Mikor Caramel és Piton elhaladtak mellettünk, egy pillanatig láttam a bájitaltantanár önelégült arcát.

A két férfi egyre távolodott. Mikor elhalt lépteik zaja, rohanni kezdtünk az ellenkező irányba. Leszaladtunk egy másik lépcsőn, aztán egy harmadikon, futva elindultunk egy újabb folyosón – és akkor hirtelen kacarászás ütötte meg a fülünket.

– Ez Hóborc! – suttogta Harry. – Gyertek!

Azzal bevonszolt minket a legközelebbi osztályterembe. És valóban: alighogy becsuktuk magunk mögött az ajtót, a folyosón felharsant Hóborc hangja. A kopogószellem hujjogott és hahotázott széles jókedvében. Hermione az ajtóra tapasztotta a fülét.

– Szörnyű alak – suttogta. – Azért van így feldobva, mert tudja, hogy a dementorok el akarják intézni Siriust. – Az órájára pillantott. – Már csak három percünk van!

Vártunk, amíg Hóborc hallótávolságon kívülre ért, majd kisurrantunk a folyosóra, és újból futásnak eredtünk.

– Mi lesz ha... – zihálta Harry. – Mi lesz... ha nem érünk vissza... idejében... és Dumbledore... bezárja az ajtót?

– Azt még elgondolni is szörnyű! – Hermione futás közben újból az órájára nézett. – Egy perc!

Megérkeztünk arra a folyosóra, ahonnan a gyengélkedő ajtaja nyílt.

– Jól van – bólintott Hermione. – Hallom Dumbledore hangját. Gyerünk tovább!

Lábujjhegyen elindultunk a folyosón. Kisvártatva kinyílt a kórterem ajtaja, és megjelent Dumbledore háta.

– Bezárlak titeket a kórterembe – szólt az igazgató. – A pontos idő huszonhárom óra ötvenöt perc. Három fordítás elég lesz. Sok szerencsét.

Dumbledore kihátrált az ajtón, és becsukta maga után. Azután elővette a pálcáját, hogy elvégezze az ajtózáró varázslatot. Rémülten rohanni kezdtünk felé. Dumbledore meghallotta lépteinket, és felpillantott. Szája széles mosolyra húzódott hosszú ezüstös bajusza alatt.

– Nos? – kérdezte halkan.

– Sikerült! – zihálta Harry. – Sirius elrepült Csikócsőr hátán...

Dumbledore elismerően nézett ránk.

– Szép munka volt. – Egy pillanatra az ajtó felé fordult, és hallgatózott. – Igen, azt hiszem, már el is indultatok. Menjetek be... rátok zárom az ajtót.