Callie

36. A patrónus

Ron és Harry is dühös volt Hermionére. Szétszedni egy vadonatúj Tűzvillámot – ez az ők szemükben felért egy emberiségellenes bűntettel. Hermione viszont cseppnyi megbánást sem mutatott, sőt kerülni kezdte a klubhelyiséget. Legtöbbször a könyvtárba menekült, én pedig néha vele, néha pedig a fiúkkal időztem. Ezek után egyenesen megkönnyebbültem, mikor január elején visszatértek a többiek, és a Griffendél-toronyban újra felpezsdült az élet.

Másnap elkezdődött a tanítás. Eleinte senkinek nem fűlött hozzá a foga, hogy a fagyos januári reggelen két órát a szabad ég alatt töltsön, de aztán kiderült, hogy Hagrid tűzgyíkokkal zsúfolt tábortüzet készített elő a számunkra. Az óra szokatlanul kellemesen telt: nem volt más dolgunk, mint rőzsét gyűjteni a tűz táplálására, és figyelni, hogyan mászkálnak a tűzimádó gyíkok fel és alá az izzó ágakon.

A szünet utáni első jóslástan óra annál kevésbé volt szórakoztató. Trelawney professzor belekezdett az új témakörbe, a tenyérjóslásba, és nem mulasztotta el már az óra elején közölni velem és Harryvel, hogy a miénknél rövidebb életvonalat még soha nem látott.

Alig vártam az első sötét varázslatok kivédése órát.

– Á, igen – bólintott Lupin, mikor Harryvel emlékeztettük az ígéretére. – Lássuk csak... mit szóltok a csütörtök este nyolc órához? A mágiatörténet-terem, azt hiszem, elég tágas... Még ki kell találnom, hogyan csináljuk a dolgot... Például... hogy min fogunk gyakorolni? Igazi dementort nem hozhatunk be a kastélyba...

– Még mindig nincs valami jó színben – jegyezte meg Ron, mikor már a folyosón baktattunk. – Szerintetek mi baja van?

Valaki gúnyosan ciccentett a hátunk mögött. Hermione volt az, a lány egy lovagi páncél tövében guggolt, és azon fáradozott, hogy becsukja könyvekkel degeszre tömött táskáját.

– Te meg mit ciccegsz itt nekünk? – mérgelődött Ron.

– Semmit – felelte lekezelően a lány, és a hátára vetette táskáját.

– De igen, ciccegtél! – erősködött Ron. – Megkérdeztem, mi baja lehet Lupinnak, erre te...

– De hiszen egyértelmű – felelte Hermione vérlázítóan tudálékos arccal.

– Ha nem akarod megmondani, tartsd meg magadnak – mordult rá Ron.

– Meg is tartom – biccentett Hermione, azzal gőgösen elvonult.

Ron mérgesen nézett utána.

– Fogalma sincs – legyintett végül. – Az egész arra megy ki, hogy újra szóba álljunk vele.

Csütörtök este nyolc órakor kimásztunk a portrélyukon, és elindultunk a mágiatörténet tanterem felé. Azt sötéten és üresen találtuk. Harry egy pálcasuhintással meggyújtotta a lámpákat, majd vártunk. Öt perccel később fel is tűnt Lupin professzor, karjában egy jókora ládával, amit sietve lerakott Binns professzor asztalára.

– Az meg mi? – érdeklődött Harry.

– Egy új mumus – felelte Lupin. – Kedd óta az egész kastélyt átkutattam, és a végén rábukkantam erre a példányra Frics úr irattartó szekrényében. Ennél jobb dementorutánzatot nem találunk. A mumus, ha meglát téged, nyomban dementorrá változik, így aztán gyakorolhatunk rajta. Mikor nem használjuk, az irodámban tárolom majd, az íróasztalom aljában jó helye lesz.

– Rendben – bólintott Harry.

Igyekeztem leplezni az izgalmamat.

– Nos... – Lupin előhúzta pálcáját, és intett, hogy mi is vegyük elő a sajátunkat. – A varázslat, amivel megismertetlek, a mágia magasiskolája – messze meghaladja a Rendes Bűbájos Fokozat szintjét. A neve: patrónus-bűbáj.