Callie

58. Beauxbatons és Durmstrang

– Megírtam neki, hogy minden rendben van a sebhelyemmel, és biztos csak képzeltem, hogy fáj – közölte Harry, mikor csatlakozott hozzánk reggelinél.

– Hazudtál neki, Harry! – jelentette ki szigorúan Hermione. – Nem igaz, hogy csak képzelted azt a fájdalmat, és ezt te is tudod.

– Ha hazudtam, akkor hazudtam...! – felelte ingerülten Harry. – Sokkal nagyobb baj lenne, ha visszakerülne miattam Azkabanba.

– Callie! – szólt rám Hermione, abban bízva, hogy majd elmondom, mennyire helytelennek gondolom a dolgot. De nem szóltam egy szót sem.

– Hagyd békén őket! – szólt élesen Ron, mikor Hermione ismét nyitotta volna a száját – és a lány most az egyszer engedelmeskedett.

A következő néhány hétben minden erőmmel azon dolgoztam, hogy ne kelljen folyton Siriusra gondolnom. Gondterhelt voltam, és akármennyire igyekeztem, nem leplezhettem valami jól, mert Hermione minden egyes nap megkérdezte, minden rendben van-e. Még Cedric is félrehívott egyszer ebéd után.

– Te jól kijössz a szüleiddel? – kérdeztem a fiút.

– Persze – válaszolta –, habár apám néha túlzásba viszi a dolgokat. Gondok vannak otthon?

– Olyasmi... nem fontos. – Összeszedtem magam és már mosolyogva fordultam a fiú felé. – Hogy telt a napod?

– Egész jól. Arra gondoltam, hogy benevezek a Trimágus Tusára – jelentette ki, mire nagyot néztem. Kissé szégyenlősen szegezte rám a tekintetét. – Szerinted nem jó ötlet?

– Persze, hogy jó ötlet – tiltakoztam –, csak megleptél. Drukkolok neked.

Tényleg örültem. Cedric jó tanuló volt, tehetséges, voltaképpen volt esélye.

Elfoglaltságban mindazonáltal nem szenvedtem hiányt. Az órákon egyre nehezebb anyagrészeket vettünk, és ez különösképpen igaz volt a sötét varázslatok kivédése tantárgyra.

Mordon professzor bejelentette: sorban minden tanulóra kimondja az Imperius-átkot, hogy érezzük a hatását, és kipróbálhassuk, le tudjuk-e gyűrni.

– De hát... a tanár úr maga mondta, hogy ezt tiltja a törvény – vetette ellen bátortalanul Hermione, miután Mordon egy pálcasuhintással a falhoz söpörte a padokat, kiürítve a terem közepét. – Azt mondta, aki emberre szórja ezt az átkot, azt...

– Dumbledore szerint fontos megtapasztalnotok, milyen érzés – felelte Mordon, Hermionére szegezve vesébe látó tekintetét. – Ha Granger kisasszony akkor óhajtja elkezdeni a gyakorlást, mikor már az élete lesz a tét – nekem úgy is jó. Kimehet. Senki nem tartóztatja.

Mordon göcsörtös ujjával az ajtóra mutatott. Hermione fülig elvörösödött, és valami olyasmit motyogott, hogy nem úgy gondolta, és ha lehet, inkább maradna. Harry és Ron összevigyorogtak. Jól tudtuk, hogy Hermione inkább enne bubógumógennyet, semmint hogy kihagyjon egy ilyen fontos gyakorlatot.

Mordon egyenként magához intette a tanulókat, és kimondta rájuk az Imperius-átkot.

– Doreen – recsegte az auror. – Te jössz.

Engedelmesen beálltam a terem közepére. Az agyam még mindig Siriuson kattogott, és nemigen volt kedvem ehhez az egészhez. Mordon rám szegezte a pálcáját, és így szólt:

– Imperio.

Csodálatos érzés volt. Egy csapásra derűs elégedettség töltött el; eltűnt a lelkemből minden kínzó aggály és vágy. Úgy éreztem, mintha lebegnék – felettébb furcsa volt. Tudtam, hogy gondjaim vannak valamivel kapcsolatban, de nem tudtam volna megnevezni, mi az. Ez az érzés... nem volt normális.