Callie

55. Trimágus Tusa

A fiákerek begördültek a szárnyas vadkanok szobraival díszített kovácsoltvas kapun, és a viharossá fokozódó szélben inogva felkaptattunk a kastélyhoz vezető lankás emelkedőn. Elmélázva néztem az eső sűrű függönye mögött felsejlő, kivilágított ablakokat. Aztán a fiáker végre megállt, s az eget szabdaló villámok fényében kirajzolódott a kastély magas tölgyfa ajtaja. Az ajtóhoz vezető kőlépcsőkön már ott szaladtak a legutóbb befutott kocsi utasai. Mi sem késlekedtünk sokáig; lehajtott fejjel kimásztunk a fiákerből, majd nyomban futásnak eredtünk, és csak akkor pillantottam fel ismét, mikor már a fáklyák fényében fürdő, tágas bejárati csarnokban álltam, ahonnan az emeletre vezető impozáns márványlépcső indult.

– Húúúúúh – fújt Ron, kutyamód megrázva vizes üstökét. – Ha egész éjjel így fog esni, kiárad a tó. Teljesen... ÁÁÁH!

Valahonnan a mennyezet alól egy jókora, piros, vízzel teli luftballon zuhant alá, és egyenesen Ron fején landolt. A csuromvizes Ron levegő után kapkodott, és nekitántorodott Harrynek. Abban a pillanatban már érkezett is a következő vízbomba – ez szinte súrolta Hermionét, és a lábunk előtt csapódott a kőpadlóra, elárasztva a cipőmet és a zoknimat. A közelben állók sikongatva, lökdösődve menekültek a tűzvonalból. Felnéztem a magasba – és nyomban átláttam a helyzetet. 

Hat méterrel a fejünk felett ott lebegett a csengősipkás, narancsszín csokornyakkendős Hóborc. A kopogószellem pimasz ábrázata most csúf fintorba csavarodott –még vigyorogni is elfelejtett, úgy koncentrált a következő pottyantásra.

– HÓBORC! – csattant egy szigorú női hang. – Hóborc, gyerünk le onnan, egy-kettő! 

A hang tulajdonosa McGalagony professzor, a Griffendél-ház vezető tanára és az iskola igazgatóhelyettese volt. A tanárnő kirontott a nagyteremből, de néhány lépés után megcsúszott a vizes kövön, és hogy ne essen el, belekapaszkodott a legközelebbi stabil dologba – ami történetesen Hermione nyaka volt.

– Oh!... Bocsánat, Granger kisasszony...

– Nem történt semmi, tanárnő – nyögte Hermione, és megmasszírozta a nyakát.

McGalagony megigazította süvegét, majd újra felnézett Hóborcra. Szeme szikrákat szórt szögleteskeretű szemüvege mögött.

– Azonnal gyere le onnan, Hóborc! – rivallt rá a szellemre.

– Nem is csin'ok semmitse! – mekegte Hóborc, és elhajította a harmadik vízbombát is. Az egy csapatötödéves lány közé esett, akik erre visongva bemenekültek a nagyterembe. – Már úgyis vizesek, nem? Ázott egerek! Repül a lufiíííí!

Azzal megcélzott néhány frissen érkezett másodikost.

– Ha nem hagyod abba, hívom az igazgató urat! – kiabált rá McGalagony. – Figyelmeztetlek, Hóborc...

A szellem nyelvet öltött rá, eldobta utolsó bombáját, és féleszű vihogás közepette elsuhant a márványlépcső felé.

– Gyerünk, gyerünk, indulás! – parancsolt ránk McGalagony. – Vonuljanak be a nagyterembe, de szaporán!

Csúszkálva-botladozva elindultunk a bejárati csarnok jobb oldalán nyíló kétszárnyú ajtó felé. Ron szitkozódott tehetetlen dühében, és ingerült mozdulattal hátracsapta csöpögő hajfürtjeit. 

A nagyterem az ilyenkor szokásos ünnepi díszben pompázott. Az asztalok fölött lebegő száz meg száz gyertya fényében aranytányérok és -kupák csillogtak. A Roxfort négy Háza részére kijelölt négy hosszú asztal melletti helyek többségét már elfoglalta a vidáman zsibongó diáksereg. Az ötödik asztal, melyet a tanárok és más iskolai dolgozók számára tartottak fenn, a terem végében, a többire merőlegesen állt. Itt, a nagyteremben sokkal melegebb volt, mint a bejárati csarnokban. Elhaladtunk a mardekárosok, a hollóhátasok és a hugrabugosok mellett, és az utolsó asztalhoz érve leültünk Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél-torony kísértete mellé.