Callie

76. A kezdet

Harryvel másnap este tértünk vissza a Griffendél-toronyba. A fiú jó állapotban volt, és a mellkasomat szorító érzésen kívül nekem sem volt már semmi bajom. Hermione és Ron annyit mondtak nekünk, hogy Dumbledore a reggelinél néhány mondatban megkérte a diákokat, hagyjanak nyugtot Harrynek, ne zaklassák őt a kérdéseikkel. Így is történt – a legtöbben kitértek Harry elől a folyosón, s még a pillantását is kerülték.

Akkor éreztük jól magunkat, ha négyesben voltunk: én, Harry, Ron és Hermione. Szavak nélkül megegyeztünk abban, hogy egyelőre nem teszünk mást, csak várunk; nem rágódunk a történteken, nem bocsátkozunk találgatásokba, hanem megvárjuk, amíg hírek, hiteles információk érkeznek arról, mi történik a Roxforton kívül. Egyetlen alkalommal érintettük a témát, amikor Ron beszámolt egy beszélgetésről, amit Mrs Weasley folytatott Dumbledore-ral közvetlenül hazautazása előtt.

– Anya megkérdezte, nem jöhetnél-e egyenesen hozzánk idén nyáron. Dumbledore azt mondta, egyelőre haza kell menned Dursleyékhoz, aztán majd meglátjuk.

– De hát miért? – csodálkozott Harry.

– Nem tudom – felelte komoran Ron. – Dumbledore azt mondta, jó oka van rá, hogy ezt kérje. Mit lehet csinálni? Meg kell bíznunk benne.

Harryn, Ronon és Hermionén kívül Ginnyvel és az ikrekkel is szívesen beszélgettem. Nem emlegették a tusát, nem kérdezősködtek. Próbáltak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és ezért nagyon hálás voltam nekik.

Hagrid volt még az, akivel ezekben a napokban szívesen beszéltünk volna. Tanár híján a sötét varázslatok kivédése órák elmaradtak. A csütörtök délutáni lyukasóra alkalmas volt rá, hogy meglátogassuk a vadőrt. Derűs, meleg időben indultunk el a vadőrkunyhó felé. Agyar kirontott a nyitott ajtón és ugatva, farkcsóválva elébünk rohant.

– Ki az? – kurjantott ki Hagrid, azután megjelent az ajtóban. – Harry!

Ő is kisietett az elénk. Fél kézzel átölelte Harryt, és megborzolta a fiú haját.

– De örülök neked, pajtás! – szólt. – Istenem, de örülök neked!

Bevonultunk a kunyhóba, és rögtön megakadt a tekintetem a kandalló előtti faasztalon álló két, csöbör méretű csészén.

– Ittunk egy teát Olympe-pel – magyarázta Hagrid. – Egy perce ment el.

– Ki az az Olympe? – kíváncsiskodott Ron.

– Hát Madame Maxime, ki más – felelte Hagrid.

– Ezek szerint kibékültetek? – kérdezte Ron.

– Nem is volt harag köztünk – vágta rá szemrebbenés nélkül a vadőr, miközben további csészéket emelt ki a tárolószekrényből. Miután elkészítette a teát, és megkínált minket süteménnyel, leült, hátradőlt a székben, és Harryre szegezte fényesfekete szemét.

– Jól vagy? – kérdezte komoran.

– Igen... – válaszolta Harry.

– És te, Callie? – emelte rám a tekintetét.

– Persze... – bólogattam.

– Dehogy vagytok jól... – legyintett Hagrid. – Hogy is lennétek...? De jönnek még jobb idők...

Hallgattunk.

– Tudtam, hogy vissza fog jönni – dörmögte Hagrid.

Döbbenten néztem rá.