Callie

27. Váratlan látogató

– Nem lesz elég időd olvasni? – kérdezte nagyi. – Mióta itthon vagy csak a könyveket bújod.

Felnéztem. Ha elkezdtünk beszélgetni, akkor végül egy témánál köthettünk ki. Az pedig Jake közelgő születésnapja, amire engem is meghívott, de választ még nem adtam. Nagyi minden alkalmat megragadott, hogy rábeszéljen a dologra.

– Ez nem igaz – mentegetőztem. – Sokat beszélgettünk.

– De egész nyáron csak bent ülsz a házban! Ki kellene mozdulj egy kicsit.

– Például elmehetnék egy bizonyos születésnapi bulira? – fintorogtam.

– Pontosan – lelkesült fel, és úgy vette, mintha igent mondtam volna a dologra. – Már az ajándékot is megvettem!

Fantasztikus. Szóval ő már tudta, hogy előbb-utóbb belemegyek. Csak azzal nincs tisztában, hogy Jake-en és a szülein kívül senki nem fog szívesen látni. Ugyanis Jake meghívta pár iskolatársát, akik közül a legtöbben ki nem állhattak engem.

Arról is sokat gondolkodtam, amit az ikrektől tudtam meg. Édesanyám nem lehetett boszorkány, arról nyilván én is tudtam volna, és nagyi sem lepődött volna meg azon a bizonyos délelőttön, mikor McGalagony professzor felkeresett.

Így csakis édesapám lehetett varázsló – feltéve, ha az ikrek nem értettek félre valamit. Néha megfordult a fejemben, hogy elkezdek nyomozgatni, de végül eldöntöttem, hogy nem foglalkozom ezzel az egésszel. Semmin nem változtatna, ha megtudnám, ki volt az apám.

===

Freddie Mercury hangja volt az egyetlen jó dolog azon az estén. A szülők elvonultak, hogy ne zavarjanak, mi pedig lent voltunk a nappaliban. Páran kártyáztak, mások beszélgettek, vagy hangosan szurkolva nézték a játék résztvevőit.

Én csak üldögéltem, és úgy tettem, mintha nem is léteznék. Harry mesélte, hogy az ő nyarai ebből szoktak állni, így hát követtem a példáját.

A tőlem nem messze üldögélő lánycsoport épp nevetgélt valamin. Kicsit elszomorított, hogy egy ember sincs itt, akivel tudnék beszélgetni, mert láthatóan Jake is túl elfoglalt volt hozzá. Aztán halványan elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy az én életem már máshol van, és ezt egyáltalán nem bánom.

– Nem kellene idehívnunk? – hallottam meg az egyik lányt, és reménykedtem, hogy nem rólam beszélnek.

– Normális vagy? Az ott Callie Doreen – mondta a másikuk olyan hangsúllyal, mintha egy két lábon járó betegség lennék. Próbáltam nem odafigyelni a beszélgetésre, de ezek után már nem volt egyszerű. – Nem is értem, hogy mit keres itt.

– Én úgy tudom, hogy a szomszédban lakik – folytatta egy másik. – A szülei már meghaltak. Jake azt mondta, hogy a szülei hívták meg, mert sajnálják.

Ennyi elég is volt. Ha tovább maradtam volna, biztos megtudok még pár érdekes dolgot saját magamról, és az is lehet, hogy gyújtogatás lett volna a vége. Márpedig itthon nem varázsolhattam.

Szó nélkül sétáltam ki az esti szürkületbe. Rögtön megnyugodtam így, hogy már egyedül voltam. Legalábbis azt hittem, hogy egyedül vagyok. Ugyanis mikor a házunk elé értem, nem messze a bejárattól egy óriási, sárgás szemű, éjfekete kutya szobrozott.

Megdermedtem. Szerettem az állatokat, de az előttem álló példány elég ijesztő volt, és fogalmam sem volt, mihez kezdenék, ha hirtelen rám támadna.

Bizonytalanul tettem felé egy lépést. Nem történt semmi. Még egy lépés. Még mindig nem mozdult. Ha így haladok, akár gond nélkül bejutok – gondoltam.