Callie

1. Egy új világ

– Van kérdésük? – kérdezte a szigorú tekintetű, szemüveges nő. Illetve boszorkány. 

Alig fogtam fel a mondandóját. Egy boszorkány- és varázslóképző iskola, tele olyanokkal, mint én. Mikor a különös idegen megvilágította jövetele okát, azt hittem, valami tréfa közepébe csöppentem.

Bár be kellett vallanom, tényleg történtek velem furcsaságok. Főként akkor, ha féltem vagy dühös voltam. Ez utóbbi sokszor előfordult, hiszen az osztálytársaim közül sokan piszkáltak, mivel – elmondásuk alapján – túlságosan különc voltam. Egyik ilyen megszégyenítésem alkalmával felgyújtottam az egyik osztálytársam tankönyvét, anélkül, hogy bármilyen eszköz rendelkezésemre állt volna. Akárhogy mentegetőztem, hogy nem én csináltam – illetve, mint már megvilágosodtam, nem szándékosan –, senki nem hitt nekem. Még a nagymamám sem. Főleg ő nem. Egyre csak azt mondogatta, mennyire zűrös vagyok. Ráadásul a későbbiekben is volt pár gyújtogatós esetem. Úgy gondoltam, tényleg kezdek megbolondulni.

Meg is lepődtem, mikor reggel a konyhában a nagymamámat nem találtam egyedül. Ezt követően McGalagony professzor – így mutatkozott be – közölte velem, hogy boszorkány vagyok. Úgy véltem, ez a nő bolond. Nagyot néztem, mikor a nagyi szó nélkül végighallgatta a mondanivalóját, ráadásul az arcán nem láttam nyomát annak, hogy kétségbe vonná a szavait. Feltételezhetően ő tudott valamit, amit én nem.

Rengeteg kérdésem lett volna, mégsem jutott eszembe egyetlenegy sem. Még fel sem fogtam igazán a hallottakat. A nagymamám szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre) kinyitotta a száját.

– Ez a Roxfort  biztonságos hely? Kapnak ott rendesen enni? 

A fejemet fogtam, és próbáltam bocsánatkérően nézni a vendégünkre.

Úgy tűnt, a professzort nem igazán zavarta a furcsa kérdés, mivel mosolyogva válaszolt.

– Természetesen! Biztosíthatom róla, hogy a Roxfortnál aligha van biztonságosabb hely.

Alighanem csak ez érdekelhette az én nagymamámat, mivel ezt követően hátradőlt a székében, összekulcsolta a kezeit, és tekintetét rám emelte, várva, hogy én is feltegyem a kérdéseimet. 

Biztosan lemaradtam valamiről. A nagymamám a legóvatosabb ember a világon, nem engedne be akárkit a házba. Éjszaka szinte óránként kel fel, és minden alkalommal ellenőrzi, zárva van-e a bejárati ajtó. Ilyenkor az én szobámba is be szokott nézni, hogy lássa, ott vagyok-e még. Nem igazán értem, utóbbira mi szükség van. Talán arra számít, hogy egyszer csak úgy eltűnök?  

Annyira elgondolkodtam, hogy nem is hallottam, mikor a professzor hozzám szólt.

– Doreen kisasszony? – próbálkozott ismét, én pedig most már az összes figyelmemet neki szenteltem. – Szeretné, ha az egyik kollégám elkísérné Önt, hogy beszerezzék az iskolához szükséges dolgokat? 

Ismét a nagyira néztem. Nem volt ő olyan öreg, de az biztos, hogy egy nagyobb bevásárlás megterhelő lett volna számára, ezért semmi esetre sem szerettem volna, ha ő elkísér. Ugyanakkor egyedül sem mentem volna szívesen.

– Az jó lenne, köszönöm!

– Nagyszerű! – állt fel a székről –, akkor én tovább is állnék. Ha az Önnek is megfelel, a holnapi napon küldök egy baglyot, hogy hova menjen és mikor. Köszönöm a teát Evelyn! Doreen kisasszony, nemsokára újra látjuk egymást! – nézett rám, majd elindult és pár lépéssel a küszöb után eltűnt.

Meghökkenve néztem a nagyira, aki csak intett a fejével, hogy kövessem a konyhába.

– Eltűnt. Csak úgy! – közöltem a nyilvánvalót.