❤️Tony #16❤️

526 59 5
                                    

Ihlette a fenti kép egy Tony Stark oneshot könyvből ❤️

T/N = te neved

– Jaj, Steve! – nevettem, miközben a szuperkatona éppen a telefonját próbálta megtanulni kezelni. Kisebb-nagyobb sikerrel, de inkább kisebbel. – Ez komolyan nem olyan nehéz dolog. Tény, ez nem dicséretre méltó, de egy kisgyerek is simán megtanulja, hogy kell kezelni a telefont.

– Köszönöm, T/N – nevetett kínjában.

– Nem azért mondtam – tettem a kezemet a vállára mosolyogva. – Figyelj, csak próbálj meg írni nekem egy rövid üzenetet. Nem nehéz. Utána ígérem, mára békén hagylak.

– Jó, legyen – sóhajtott, de közben láttam, hogy mosolyog.

Egy "szia"-hoz képest kicsit sokáig tartott neki, de szegény még így is elírta.

– Már látom, mi a baj. Kicsit nagyobbra kell állítani a billentyűzetet. De azt majd holnap megcsináljuk.

– Köszönöm, T/N, hogy segítesz – ölelt meg és épp ekkor láttam, ahogy Tony épp a laborja felől jön, de amint meglátott minket ölelkezni, elsietett a lépcső felé, és felment az emeletre.

– Figyelj, Steve – engedtem el a szuperkatonát. – Most muszáj mennem. Ma még nem is láttam Tonyt.

– Persze, menj csak! Én úgyis megyek edzeni – állt fel a kanapéról, és elindult az edzőterem felé.

Miközben az emeletre mentem felfelé, végig azon gondolkoztam, hogy vajon Tony most haragszik-e rám. Tény, hogy ma nem mentem be hozzá a laborba, de csak azért, mert nem akartam zavarni.

Ahogy felértem az emeletre, megtorpantam a közös szobánk előtt, és néhány pillanatig hezitáltam, hogy kopogjak-e, vagy sem. Eközben valami fura hangot vettem észre. A fülemet az ajtóra tapasztottam, és hallgatóztam. A szívem majd' megszakadt, mikor rájöttem, hogy Tony sír.

Ekkor döntöttem úgy, hogy nem kopogok, csak benyitottam. A reggeli, jó hosszú szellőztetésnek, és a májusi időjárásnak hála kellemes idő volt a szobában, ami alapjáraton jó hangulattal tölt el, de ahogy megláttam Tonyt, a földön, az ágy végénél kuporogni. A térdeit felhúzta a mellkasához, és úgy sírt.

– Jaj, Tony! Édesem! – siettem hozzá, majd letelepedtem mellé. – Mi a baj?

– Sze-szeretsz engem? – nézett rám könnyes szemekkel.

– Persze! Már miért ne szeretnélek? – cirógattam a puha, barna haját.

– Mé-még... a korkülönbség se za-zavar?

– Tony, drágám? Engem nem érdekel az a tizenöt év. Az se érdekel, hogy a szüleim mit gondolnak erről. De jól sejtem, hogy nem is ez a baj? – Némán bólogatott, majd a fejét a vállamra hajtotta.

– Elhagynál engem a Kapitányért? – kérdezte, mire megrökönyödve néztem rá.

– Miért tenném? Akkor nem lenne a tőled kapott gyűrű az ujjamon – emeltem fel a kezem, mire szipogva mosolyodott el. – Miből gondoltad, hogy Steve-ért elhagynálak?

– Mert... mert az apám is jobban... jobban kedvelte, mint engem, a saját fiát – magyarázta, szaggatott lélegzetvételek közepette, és újra sírni kezdett.

– Tony...

– Tu-tudom mit akarsz mondani. Hogy... hogy biztos nem... nem így volt, de hidd el nekem!

– Biztos?

– Mindig... róla beszélt, hogy milyen... remek ember volt, meg azt kérdezte, miért nem lehetek olyan, mint ő...

– Jaj, drágám! Az az apád baja. Tudom, hogy én fiatalabb korodban is kedveltelek volna. Most pedig már házasok vagyunk. Sose hagynálak el Steve-ért. Túl öreg hozzám. – Erre, végre valahára elnevette magát.

– Tölthetnénk a nap további részét összebújással? – kérdezte félve.

– Másra se vágyok – pusziltam meg mosolyogva a halántékát.

Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT] Where stories live. Discover now