Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

▪️Sebastian Stan #5▪️Part II. Parental Oneshot

A nép folytatást kért, ezért a nép folytatást kap ❤️❤️❤️❤️

T/N = te neved

Életem legszebb napja volt, amikor találkozhattam a Marvel színészeivel. Azóta pedig mindig újra és újra lejátszom magamban a történteket. Általában elalvás előtt, és mindig mosolyogva szundítottam el.

Azonban még ezután következett egy olyan dolog, amire még kevésbé számítottam. Ma éppen az ágyamon ülve olvastam a kedvenc kötetemet a Nagy Marvel regénysorozatból. Annyira elmerültem a könyvben, hogy alig hallottam meg, ahogy valaki kopog a szoba ajtaján, amit három másik lánnyal osztottam meg.

Felálltam az ágyról, majd komótosan az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam. Azonban arra nem számítottam, hogy a vendégem Sebastian Stan.

– Bejöhetek? – mosolygott rám, mire én a meglepődéstől elnémulva bólogattam. Visszaültem az ágyamra, majd ő is mellém telepedett. – Miért ücsörögsz idebent egyedül? Szép idő van odakint.

– A többiek... nem szeretnek engem. Nincs közös témánk se, így nem tudunk miről beszélgetni. Épp ezért maradok a könyveknél, filmeknél, meg soriknál – vontam vállat, és a takarómat piszkálgattam.

– Még a szobatársaiddal se vagy jóban? – kérdezte kedvesen.

– Nem... Utálok itt lenni, de engem sose fogadnak örökbe. Mindig a kicsik találnak otthonra. Én meg még itt fogok dekkolni négy évig...

– És ha nem kéne olyan sokáig itt lenned? – mosolygott.

Felpillantottam rá, reménykedve, mire bólintott.

– De... tényleg? Tuti sok dolgod van forgatásokkal. Én nem férnék bele – motyogtam.

– Azt hiszed én nem gondoltam erre? Megoldanánk, hidd el. Mit mondasz? Hazajössz velem New Yorkba?

– Én... még szép – öleltem meg szorosan, az örömtől könnyes szemmel. – Köszönöm szépen.

– Igazán nincs mit. Pakolj össze, amíg én elintézem a papírokat – puszilta meg a homlokom.

– Még egyszer köszönöm – töröltem meg a szemem mosolyogva.

– Ugyan nem kell. És biztos vagyok benne, hogy imádni fogod New Yorkot.

Time skip mert Sebby egy tipikus cinnamon roll...

– Na? Mit gondolsz? – kérdezte Sebastian, ahogy néhány óra repülés után beléptünk a lakásába.

– Ez elképesztő! – néztem körbe, majd rápillantottam. – Köszönöm. Még egyszer.

– Mondtam már. Semmiség – puszilta meg a fejem búbját. – Majd a vendégszobát átalakítgatjuk. Úgyis ráérek, mert az én jeleneteimet felvettük. Így jó ideig itthon leszek – mosolygott. – És jobban megismerhetlek téged.

– Alig várom – húzódott mosolyra a szám.