megint menekülsz | kji✔

42.fejezet

Sanei

„#BaekNono Baekhyun megérdemled, hogy boldog legyél! Remélem, nem veszik el tőled a szerelemedet!"

„#BaekNono Az Exo-L-ek támogatnak, oppa! Nem engedjük, hogy elválasszanak titeket egymástól."

„#BaekNono Ha kell, egész éjjel képeket töltök fel, hogy a hasteg fenn maradjon! Szeretünk, oppa!"

Másnap reggelre, ilyen és ehhez hasonló kommentekre, és kép feltöltésekre ébredtünk. Nem győztük megnézni mindet, hiszen a világ minden tájáról posztoltak rajongók, akik elég erőteljesen jelezték, hogy boldognak akarják kedvencüket látni, és nem pártolnak el tőle, csak azért mert szerelmes lett.

- Szerintetek ez változtat bármit is az igazgató döntésén? – Suho továbbra sem volt meggyőződve róla, hogy a tervünk sikerrel járhat.

- Nem sokára kiderül. – nézte meg a telefonján az időt Baekhyun. Fél kettőre járt az idő. Már csak kevés választott el minket, hogy megtudjuk változik-e bármi is. A próbaterem kanapéján ültem, egyik oldalamon Nono, a másikon Chanyeol. Amíg én barátnőm kezét szorongatva próbáltam támaszt nyújtani, Chanyeol egyedüli ülő helyzetben lévő tagként nézte a sétáló fiúkat. Kai az egyik falnak támaszkodva bámult maga elé. Mióta felébredtünk reggel, azóta nem nagyon szólalt meg. Őt is legalább, annyira bántotta az egész, mint engem. Miért nem fogadta el egyből az igazgató Baekhyun kapcsolatát? Miért kell ez a felhajtás?

- Indulnunk kell. – köszörülte meg a torkát Nono félve. Felállt mellőlem, és erőt véve magán megfogta Baekhyun kezét. – Ugye minden rendben lesz?

- Senki nem vehet el téged, tőlem. – biztosította őt szerelme. Mielőtt kiléptek az ajtón, még egy pillanatra visszafordult felénk. Mindannyian felmutattuk neki mindkét kezünket ökölbe szorítva. Mellettük álltunk és a legjobbakat kívántuk nekik. Megérdemelték.

Kai és én nem mehettünk velük el újra. Ez már az ő harcuk volt. Nekünk ki kellett maradni belőle. Először sem kellett volna feleslegesen ott lennünk, de, akkor szükségük volt a támogatásunkra. Most is kellett volna, de nem mehettünk. Nem lett volna helyes.

Odasétáltam a még mindig falat támasztó barátomhoz és bármiféle előrejelzés nélkül átkaroltam a nyakát és hozzá bújtam. A derekamnál fogva magához húzott, arcát a vállamba temette.

- Aggódok. – suttogtam a mellkasának támasztott homlokommal. – Szerinted láthatta az igazgató, hogy trendet teremtettek?

- Minden bizonnyal. – simogatta nyugtatóan Kai a hajamat. – Bár, ne így kellett volna történnie.

Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. Odahajolva hozzá egy gyors puszit nyomtam a szájára.

- Szeretlek. – mondtam egyszerűen.

- Én is szeretlek. - ráncolta a szemöldökét furcsállva. – De, hogy jött ez most?

- Jó érzés, azt mondani neked, hogy szeretlek. – vontam meg a vállamat. – Melletted végre azt érzem haza értem, és nem akarok tovább menekülni a problémáim elől.

Kai mosolyogva kisimított egy kósza tincset az arcomból és a kezébe fogta az az államat.

- Otthon vagy, Sanei. Nem kell tovább menekülnöd. – hozzá érintette az ajkát a homlokomhoz. – Mellettem örökké biztonságban leszel, sarang.

Örökké... Ez a szó mindig ijesztő volt a számomra. Gyerekkoromban el sem tudtam képzelni mit jelenthet ez. Ahogy egyre idősödtem, még zűrzavarosabb lett minden. Hogy mondhatja azt valaki, hogy örökké, hogy azt is mondja semmi sem tart örökké? Sosem hittem ennek. Az örökkét egy hazugságnak tartottam. Olyan semmilyennek. Ne szerettem hallani, de még mondani sem. Elcsépelt, unalmas hülyeség volt a számomra.