megint menekülsz | kji✔

38.fejezet

Sanei

Két óra volt hátra Lóri gépének a landolásáig. Már csak ennyi időm maradt, hogy átgondoljam mit is fogok neki mondani. Mivel a fiúknak be kellett menniük az ügynökségbe, Nonoval mi is velük tartottunk, hogy legalább valamivel foglalkozzunk öt óráig. Délben megvolt a tévés vetélkedő, ami hiába volt, igazán vicces, én mégsem tudtam felhőtlenül nevetni rajta.

- Ki kellene mennünk a reptérre? – kérdezte tőlem Nono, lelógatva a lábait az asztalról, amire felült.

- Kellene? – kérdeztem vissza fel-alá járkálva a helyiségben, ezzel nem csak magamat idegesítve, hanem a többieket is. – Kellene, igaz? Vagy az furcsa lenne? Nem, mert legalább nem téblábolna feleslegesen keresve, hogy hova kell mennie. De, lehet, hogy...

Kai bármiféle szó nélkül odalépett hozzám, megállított és magához ölelt belém fojtva a szót. Mélyet lélegezve fúrtam az arcom a vállába, hogy kicsit megnyugodjak, de sajnos csak még frusztráltabbá váltam.

Hamarosan itt lesz a jövendőbeli ex barátom, akinek be kell vallanom, hogy már nem szeretem, és szakítani akarok vele. Igen, egy kicsit megnehezített a dolgokat, hogy nem tudtam elég boldogtalannak mutatkozni előtte, mert Kai karjaiban nagyon boldog voltam.

- Menjetek ki elé. – javasolta Chanyeol, félretéve a gitárját az öléből, amit eddig pengetett. – Nem kéne eltévednie egy ekkora városban, ráadásul nem is tudja Nono címét, igaz?

- Tényleg nem tudja. – rázta meg Nono a fejét. Leszállt az asztalról és a vállára dobta a táskáját. – Induljunk, Sanei. Nagy lesz a dugó az Incheon repülőtérig.

Összeszorított fogakkal bólintottam, de mielőtt követtem volna visszafordultam és egy rövid csókot nyomtam Kai ajkaira.

- Ezt miért kaptam? – mosolygott a fülem mögé simítva a hajamat.

- Hogy tudd, mennyire szeretlek. – mondtam, majd elengedve őt Nono után eredtem. Meghoztam a döntésemet. A szöuli életet választottam Kaijal, Nonoval, Chanyeollal és a többiekkel, a pesti életem helyett. Ez a szakítás igazából nem csak Lórinak szólt, hanem az egész megrekedtségnek, amit otthon éreztem.

A repülőtérre érve ismételten elfogott a pánik, mikor megláttam a kiírást, ami szerint Lóri gépe néhány perccel ezelőtt földet ért. Hamarosan ott áll majd előttem. És biztosan az a terve, hogy hazavisz magával Budapestre.

A számat rágcsálva forgolódtam, hátha megpillantom valahol a jól ismert férfit. Érdekes érzés fogott el, amikor észrevettem, ahogy egy kis bőröndöt maga után húzva kilépett egy csapat koreai fiatal mögül. Nem ment fel a pulzusom, nem görcsölt a gyomrom. Különösebben semmi komoly érzelmet nem váltott ki belőlem a jelenléte, szimpla bűntudaton kívül. És nem azért volt bűntudatom,

mert összejöttem egy másik fiúval. Csak azért éreztem ezt, mert boldog voltam nélküle, és tudtam, hogy össze fogom neki törni a szívét.

- Sziasztok. – állt meg velünk szemben. Láttam, ahogy az arcán átfutott egy mosoly, miközben végig mért bennünket, de le is hervadt róla azonnal, amikor mi nem viszonoztuk gesztusát. – Noémi, látom azóta se nőttél egy centit sem.

- Szerintem hanyagold a hülye vicceidet, Lóránt. – veregette meg Nono a vállát gúnyosan. Hangjában egy cseppnyi barátság sem szorult, amitől Lóri arca végleg elkomorult. Felém fordult, de én nem néztem rá. Nem voltam képes a szemébe nézni, mert tudtam, hogy, akkor rájönne mindenre, és nem tudnék több időt nyerni magamnak. – Induljunk el, mielőtt ránk esteledik és essünk túl ezen az egészen! – mondta Nono és maga előtt tapsolva kettőt megindult.