megint menekülsz | kji✔

37.fejezet

Sanei, aki itt még nem Sanei, csak Szandi

Betekintés az egyetemi évekbe

Sosem fordult elő korábban, hogy jóval többel vezettem hazafelé a megengedett sebességnél. De ez egy kivételes alkalom volt. Minél hamarabb otthon akartam lenni a Noémivel közös albérletünkben, hogy együtt nyissuk meg az e-maileket. Az övét, amit az SM Entertainment küldött benne a válasszal, hogy megkapta-e a sminkes állás, amire jelentkezett. És az enyémet, amit az egyetem küldött, hogy megkaptam-e a következő két szemeszteremre a japán ösztöndíjat.

A társasház elé érve idegesen mentem két kört a parkolóban, mire találtam egy szabad helyet, majd kiszálltam és már rohantam is, hogy Noémi ne várjon tovább. Berontottam a lakásba, lerúgtam a cipőmet és már a nappaliban is voltam.

- Felkészültél? – kérdeztem fojtott hangon leülve mellé a kanapéra. Noncsi bólintott egy aprót. Elővettük mindketten a telefonunkat, és egyszerre nyitottuk meg a tájékoztatókat. Nem telt bele egy percbe, hogy ismét csak egyszerre kiáltsunk fel örömünkben. Egymás nyakába borulva sírtuk el magunkat és nem tudtuk eldönteni minek örüljünk jobban, a másiknak, vagy magunknak.

Felbontottuk azt az üveg pezsgőt, amit anyukámtól kaptunk, amikor néhány hete itt járt és ezzel próbált bennünket ösztönözni, arra, hogy elhiggyük; sikerülni fog, amit elterveztünk. Hát, anya. Sikerült.

- Igyunk, arra, hogy, amíg te szeptembertől bármikor összetalálkozhatsz a folyosón a biasoddal, én Tokió utcáin fogok sétálni és minden lépésem után meg fogok fordulni, hogy megbizonyosodjak róla, nem követ-e egy ghoul. – emeltem fel pezsgős pohár híján a kávésbögrémet, amihez Noncsi hozzáütötte a sajátját, majd nevetve beleivott.

- Felhívod Lórit? – érdeklődött, miután elújságoltuk a hírt a szüleinknek, a rokonoknak és egy pár csoport társamnak.

- Azonnal? – riadtam meg elhúzva a számat. – Nem lehetne, hogy várunk még egy kicsit? Tuti ki fog akadni, és még szeretném egy kicsit kiélvezni ezt az érzést.

- Szandi. – tette le a bögréjét Noémi a dohányzóasztalra. Logikus. Két tizenkilenc éves lány albérletében van dohányzóasztal, de pezsgős pohár nincs. – Hívd fel most, mert ha nem mondod el ma, augusztus végéig húzni fogod és majd csak az indulás előtti napon mondod ki. Vagy, ami még jobb, aznap hívod fel a repülőtérről, hogy: „Szia, szívem, csak, annyi, hogy ma elutazok Tokióba. Igen. Mikor megyek haza? Júniusban. Na, leraklak, mert jön a gép, csá." Most komolyan? Ezt szeretnéd? – nézett a szemembe halál komolyan, igyekezve nem elröhögni magát, attól, hogy milyen zseniálisan sikerült engem utánoznia.

Két hatalmas sóhajtás után végül tárcsáztam a barátom számát. Lóri tudta, hogy pályáztam az ösztöndíjra, és bár jó pasi módjára úgy tett, mintha támogatna, tudtam, hogy igazából nem örülne neki, ha megkapnám. Nem azért, mert

rosszindulatú vagy ilyenek, csak nem szeretett volna ezerakáráhány kilóméterre tudni magától.

Jól sejtettem. Lóri a telefonba sem tudta elrejteni a gratulációjába csúszott csalódottságot. Megértettem, hogy nem örül felhőtlenül nekem, még jó, hogy megértettem. De azért szerettem volna, ha egy kicsit jobban lelkesedik a dologért.

Mivel kicsit rosszul éreztem magam, amiatt, hogy itt kell hagynom Lórit, próbáltam a maradék négy hónapban a lehető legtöbb időt vele tölteni. De közben szerettem volna Noémivel is lenni, mert ő nem csak egy évre, hanem nagy valószínűséggel évekre tervezett Koreába menni. Tudván, hogy ő mostantól nem lesz szerves része a mindennapjaimnak kissé letargiába estem. Nagyon régóta tudtam, hogy eljön ez az idő, amikor ő Szöulba költözik engem és mindenkit hátra hagyva, de, ahogy egyre közeledett az indulásunk napja, én egyre rosszabbul kezeltem. Kezdtem beleőrülni, hogy a legjobb barátnőm, a lelki társam a lány, aki már gyakorlatilag a testvéremmé vált, messzebb lesz tőlem, mint eddig valaha.