megint menekülsz | kji✔

28. fejezet

Nono

- Nagyon édesek a lányok a képen, amit küldtél. – sóhajtottam hangosan a telefonba, amíg vártam, hogy Minjin megérkezzen a csomagommal. – Sajnálom, hogy nem lehetek ott az első gimnazista napjukon. Biztos nagyon izgulnak, igaz?

- De még mennyire. – nevetett fel anyukám a vonal másik végén. – Lara számolja visszafelé a napokat, az iskola kezdéséig. Lívia meg konkrétan meg van őrülve.

- Hiányoznak. – vallottam be kicsit szomorúan. – Sajnálom, hogy nem lehetek velük a nagy napon.

Idén lesz öt éve, hogy Szöulba költöztem. Egy tizenkilenc éves lány voltam tele álmokkal, optimizmussal és a frissen szerzett sminkes tudásommal. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire nehéz is lesz megküzdenem a honvággyal, ami azután ért utol, hogy a szerződésem nem engedélyezte, hogy elhagyjam az országot huzamosabb időre. Csak olyankor léphetek a határon túlra, amikor az Exo külföldön turnézik, oda is úgy, hogy a szerződésemben külön kitérnek erre a napi rendi pontra.

Négy és fél év alatt egyetlen egy alkalom volt, amikor három napra haza látogathattam, az is három éve volt karácsonykor. Persze nem panaszkodom. Imádom az itteni életemet és nincs az a pénz, ami miatt feladnám. De azért hiányoznak a szüleim és az ikerhúgaim, akik tíz évvel fiatalabbak nálam ugyan, mégis a világomat jelentették még néhány évvel ezelőtt.

- Biztos nem tudsz legalább arra a hétvégére haza jönni? – kérdezte anya, tudván, hogy úgyis nemet fogok mondani.

- Még ha a vízumom engedné is, a srácok a nyáron többet tudnak pihenni, mert májusban comebackeltek, ezért kérték, hogy legyen kicsit lazább a menetrendjük. Például nem is hagyják el szeptemberig Koreát. – mondtam hadarva, remélve, hogy anya így is felfogja, amit mondok. – Viszont szeptembertől beindulnak az események és nem hagyhatom őket egy percre sem magukra.

- Miért nem tudnak Magyarországon koncertezni? – vicceskedett anya, amitől elmosolyodtam. Hát ez egy jó kérdés.

- Majd egyszer biztosan fognak. – mondtam. Minjin, abban a pillanatban toppant be a szobába kezében két hatalmas dobozzal, ami mögül ki sem látszódott. – Leteszlek, anya. Örülök, hogy beszéltünk. Puszilom a lányokat, apát és téged is. Nagyon, nagyon szeretlek titeteket!

- Mi is téged, Noémi! – köszönt el anya. – És pusziljuk Baekhyunt is!

- Átadom. – raktam le szomorkás mosollyal. Ki tudja mikor lesz időm legközelebb beszélni velük?

Minjin az asztalomra egyensúlyozta a dobozokat, majd hatalmas levegőt véve egy gigantikus mosollyal nézett rám.

- Igen? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel nem pontosan értve, hogy mit csinál még mindig itt. Minjin sminkes gyakornok volt a cégnél és szeretett feleslegesen legyeskedni körülöttem. A maga húsz évével és fiatalos lendületével halálra idegesített. Ráadásul tudtam, hogy csak azért van mindig velem, mert én vagyok az Exo állandó sminkese. Ő meg úgy hitte, majd ő is mellettem dolgozhat.

Persze ez nem így volt. Akik ismertek régebb óta tudták, hogy rajtam kívül senkinek nem hagytam, hogy a fiúkhoz érjen, mióta állandósultam náluk. Na, nem mintha ők kérték volna, hogy más is dolgozzon mellettem.

- Ja, ne haragudj, unnie, csak reméltem, hogy megnézhetem én is a csomagot. – Minjin lelkesen bámult rám ijesztően kicsi barna szemeivel. Nem voltam rosszindulatú, sőt meg is esett rajta a szemem, ezért engedtem neki, hogy velem bontogassa a buborékfóliába csomagolt termékeket.

Az első doboz kibontása után kopogtattak az ajtón. Chanyeol dugta be rajta a fejét, amitől máris jobb kedvem lett. Minjin nem volt a legkedvencebb társaságom tekintve, hogy folyamatosan járt a szája és a legfrissebb pletykákon kívül semmi másról nem tudott beszélni.