megint menekülsz | kji✔

18. fejezet

Sanei

- Biztos nem akarsz jönni? – Nono vállára dobva a táskáját fordult vissza a nappali felé, ahol éppen kényelembe helyeztem magam a laptopom és egy doboz poki társaságában.

- Aha. Jó lesz nekem itt. – bólogattam meggyőzően. – Nem kell mindig feleslegesen a nyakadon lógnom. Dolgozz nyugodtan, én meg szépen megvárlak itthon.

- Három napja furán viselkedsz. – ráncolta a szemöldökét Nono engem méregetve. – Biztos nincs ennek köze, hogy hétfőn táncoltál Kaijal?

- Nincs. – vágtam rá talán túl gyorsan. – Hű azanyja Nono! Már ennyi az idő? El fogsz késni, úgyhogy indulj, indulj gyorsan. – pattantam fel a kanapéről és szinte kituszkoltam az ajtón.

- Jó, megyek már. Van kaja a hűtőben. Hatra itthon vagyok. Ha bármi van, hívj. – hadarta és futni kezdett a lépcsőn. Megnyugodtan rá akartam csapni az ajtót, amikor még visszaszólt a lépcsőfordulóból. – És erre még este visszatérünk.

- Puszilom a fiúkat. – kiabáltam le és végre rácsuktam az ajtót.

A fejemet fogva támaszkodtam háttal a bejáratnak. Nem mondtam el neki három napja az igazságot. Se azt, hogy Kai gyakorlatilag szerelmet vallott nekem, se azt, hogy én ezután felkaptam a táskám és elrohantam. Rettenetesen szégyelltem magam, amiatt, amit tettem és biztos voltam benne, hogy Kai ezek után szóba sem fog velem állni. Főleg úgy, hogy ennek már három napja és azóta a telefonom kikapcsolt állapotban hevert az éjjeli szekrény tetején.

Nem akartam, hogy ez legyen, de, annyira bepánikoltam, hogy megint azt éreztem, el kell menekülnöm. Borzasztó vagyok, de ez egy lehetetlen dolog. Nem Kai érzései, hanem az én menekülési vágyam. Mindig, mindenhonnan csak menekültem. Koreába is konkrétan elfutottam a valódi gondjaim elől. Erre mi történik, még Szöulban is képes vagyok tovább futni. Ezennel hivatalosan is szeretnék gratulálni hozzá, hogy felnőtt nő létemre sem vagyok képes szembenézni a dolgokkal.

Csináltam magamnak egy nyugtató teát és, amíg azt kortyolgattam próbáltam magamban összerakni, hogy pontosan mi is történik most velem.

Eljöttem Magyarországról, mert nem akartam még egyelőre Lóri menyasszonya lenni. Megkértem, hogy tartsunk szünetet, ami félig egy szakításnak is megfelel. De azért mégis meghagytam őt abban a hitben, hogy talán hozzámegyek. Erre idejöttem és az első naptól kezdve, azon dolgoztam, hogy felkeltsem kamaszkori szerelmem figyelmét. Hogy miért? Na, ez volt a legszomorúbb.

Kai olyan dolgokat váltott ki belőlem, amiket még soha eddigi életem során nem éreztem. Vágyakoztam, szenvedélyt éreztem és libabőrös lettem még csak a gondolatától is, hogy hozzám ér. Ezt Lóri sosem tudta belőlem kiváltani. Ráadásul elkezdett bennem kialakulni egy más fajta érzelem is. Mert nem csak

testileg kívántam Kait. Ahogy egyre jobban megismertem, elkezdtem beleszeretni. De úgy igazán.

Tizenöt éves korom óta vártam azt a mindent elsöprő szerelmet, ami majd felemészt és teljessé tesz. Ami majd minden porcikámat átjárja és olyan lesz, mintha mindig is a részem lett volna.

A fejemet a hideg ablaküvegnek támasztottam. Nem voltam már szerelmes Lóriba. Az igazat megvallva már évek óta nem voltam az. És erre nem feltétlenül Kai ébresztett rá. Hanem a gondolat, hogy feleségül kellene mennem hozzá. Nem akartam vele élni életem hátra levő részében. Megszokásból voltam vele, valamint ragaszkodtam az emlékhez, ami bennem élt gimnazista korunk óta. Ott még tökéletesnek láttam Lóri minden vonását. A gödröcskéit az arcán mosolygás közben, hogy mindenen motyogott, ami nem tetszett neki és azt az irdatlan nagy száját, amivel mindenkinek megmondta a véleményét. Ő volt az első szerelmem, és tizennyolc évesen kívántam, hogy az utolsó is lehessen.