megint menekülsz | kji✔

23.fejezet

Sanei

Hétfőn a délutáni órákban egyedül voltam az Exo kollégiumában. Az új videóklip felvételeit vették fel, Nono meg nyílván egész nap sminkelte őket, na meg utasította az öltöztetőket és a fodrászokat, hogy hogyan tökéletesítsék a kilenc idol kinézetét. Kivételesen ez egy olyan alkalom volt, ahová nem mehettem velük, mert szigorúak voltak a szabályok.

Különösebben nem is zavart, hogy egyedül maradtam. Tettem vettem a konyhában, megnéztem pár részt egy koreai dráma sorozatból, válaszoltam a japán barátaim e-mailjeire. Egyszóval elfoglaltam magam, amíg vártam, hogy társaságom legyen.

Nagyjából öt óra fele járhatott az idő, amikor már tudtam, hogy bármelyik pillanatban hazaérhet a csipet csapat. Mivel tudtam, hogy biztosan éhesek lesznek és amúgy is volt időm, elkészítettem nekik a híres szójaszószos, jalapenos, csirkés tésztaételemet, amit japánban tanított nekem az egyik csoporttársam. Az ebédlő asztalhoz lepakoltam tizenegy tányért és a bödönt, amiben a vacsora volt.

Boldogan kémleltem a nappaliból az utcafrontot, tudván, hogy nem sokára társaságom akad, amikor legnagyobb meglepetésemre megcsörrent a telefonom.

Homlokráncolva pillantottam a mellém dobott telefonra és abban a pillanatban, majdnem lefordultam az ülőalkalmatosságról. A kijelzőn Lóri neve és képe villogott megállás nélkül.

Nem mertem felvenni, sőt nem is akartam. Külön kérésem volt hozzá, hogy lehetőleg ne keressen szeptemberig, amíg haza nem megyek. De a csengőhangom egyre hangosabban szólt az üres házban, visszhangozva ugyanazt a dallamot újra és újra. Összeszorított fogakkal húztam el jobbra a zöld telefon jelzést és emeltem a fülemhez. Néma csendben vártam, hogy megszólaljon, mivel én nem akartam.

- Szia, Szandi. – szólalt meg a barátom több mint ezer kilóméterről arrébb, amit legnagyobb bánatomra kristálytisztán hallottam. Továbbra is hallgattam. Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy valami olyan hang hagyja el a számat, aminek nem kellene. – Tudom megkértél, hogy ne hívjalak, de Noémi egésznap ki volt kapcsolva, nekem meg muszáj volt tudnom, hogy mi van veled.

- Jól vagyok. – mondtam kimért, érzelemmentes hangon és fájt, hogy nem tudok vele szebben beszélni. Nem érdemelte meg, hogy így bánjak vele. Régen elmúlt már az az időszak, amikor ő bántott meg engem minden egyes nap az iskolában. – Most, hogy ezt tudod le is teszem...

- Ne, kérlek, ne. – kiabált kétségbeesetten, amitől megesett rajta a szívem és vonalban maradtam. – Annyira jó hallani a hangod, kicsim. El sem tudod képzelni mennyire, hiányzol. Mondd, hogy én is hiányzom neked, Szandi.

- Lóri, én...

- Jó tudod mit? Ne mondj inkább semmit. – hallottam a hangján, hogy szomorú és kezdtek bennem feltámadni azok az érzések, amiket Szöulba érkezésem óta nem éreztem. De ezek már meg sem közelítették a szerelmet, amit tizenéves koromban tápláltam iránta. – Csak mesélj. Mi van veled? Milyen Korea? Kedvesek veled az emberek?

- Igen, nagyon kedvesek. – sóhajtottam megadva magam. – Jól érzem itt magam. Egészen közel kerültem a fiúkhoz, ami hihetetlenül jó érzés.

- Aha, sejtem. – motyogta undorodva. – Azzal a, hogy is hívjákkal is közel kerültetek? Akiért, annyira rajongtál a gimiben?

- Kaira gondolsz? – ahogy kimondtam a nevét éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik. Nem tudhatja meg, hogy mi van közöttünk! Addig nem, amíg tisztességesen a szemében nem mondtam, hogy végeztünk. Így nem közölhetem egy öt és fél éves kapcsolat lezárását! – Igen vele is jóban lettünk.

- Nem mondom, hogy örülök neki, mert nem örülök. – idegesedett be Lóri a világ másik végén. – Jobban szeretném, ha abba hagynád ezt a távolságosdit és felszállnál egy Pestre induló gépre. Eltelt három hét, ennyi időnek elég kellett, hogy legyen. Ha nem állsz készen az esküvőre, akkor nem kötelezlek rá. De gyere haza és oldjuk meg együtt ezt. Itt van rád szükségem, Szandi!

- De nem érted, hogy nem akarok most otthon lenni? – kezdtem kiakadni én is. Könnyek csorogtak végig az arcomon és az a szorító érzés is visszatért a mellkasomba, amit már hetek óta nem éreztem. – Jól érzem itt magam. Felszabadult vagyok és vidám. Nem akarom ezt hátra hagyni! Nem akarom a barátaimat itt hagyni!

- Milyen barátaidat? – ordította el magát Lóri. Más lány megrezzent volna, de én idegességemben csak feltüzeltem magam és készen álltam a veszekedésre. Ez volt az a dolog, amiből viszont sose hátráltam ki. – Nonot? Basszus, Szandi, vicc, amit csinálsz! Nono öt éve elköltözött, lépj tovább és keress magadnak új barátokat. De ne Koreában, hanem itthon!

- Te hülye vagy, Lóránt? Milyen új barátokat? Noncsi a legjobb barátnőm, a testvérem, a lelki társam. Hogy mondhatod, hogy keressek másikat? – törölgettem idegesen a könnyeimet, mert teljesen felzaklatott, amit mondtam.

- Ja, tudom. Noémi az én barátom is. Volt. Csakhogy elment, én tovább léptem. Te viszont megrögzötten ragaszkodsz hozzá, mert azt hiszed nélküle nincs élet. Pedig van. És, egyébként ki volt melletted az elmúlt években? Ki volt melletted, amikor valami rossz dolog történt? Ki vigasztalt meg? Na? Rémlik már? Én voltam az, és nem Nono! Mert ő éppen sminkesnek képzelte magát, amellett a rakat hülye mellett, akiket te most a barátaidnak hiszel!

Legszívesebben elköszönés nélkül rányomtam volna a telefont, amilyen ideges voltam. Lóri olyan mély sebeket tépett fel benne, amiket nem lett volna szabad.

- Leraklak, Lóri. – közöltem vele higgadt hangon, pedig üvölteni akartam vele. – Ne keress, megint. Hagyj békén. Lehetőleg jó hosszú időre.

- Szandi, ne haragudj. Én... - nem vártam meg a magyarázkodását, csak kinyomtam a telefont és hagytam, hogy a zokogás rázni kezdje a testemet.

Nem bírtam feldolgozni, hogy hogyan mondhatott nekem ilyet! Hogy hozhatta fel azt az egyetlen rossz időszakomat, amikor könyörögtem Nono támogatásáért? Neki kellene a legjobban tudnia, hogy majdnem belehaltam a fájdalomba, és hónapokig alig tértem magamhoz.

Fejemet a térdembe temettem és éreztem, hogy remeg mindenem. Kikapcsolt bennem mindenféle vészjelző. Eltűnt a lelkiismeret-furdalás, ami hetek óta emésztett. Lóri átlépett egy határt, amit nem kellett volna.

- Sanei-ya! – hallottam meg Chanyeol hangját a bejárati ajtóból. – Megjöttünk!

Gyorsan megtöröltem az arcomat, amiről esélytelen volt eltűntetnem a sírás nyomait. Rémesen festhettem a felpuffadt szemeimmel és elkenődött sminkemmel.

- De jó illatokat érzek, alig várom, hogy... - lépett Chan a nappaliba, de abban a szent másodpercben elhallgatott, amikor meglátott. – Mi történt veled?

Hezitálás nélkül álltam fel és rohantam a karjaiba védelemért esedezve. Vegyétek el tőlem ezt a fájdalmat, amit Lóri feltépett bennem! Nem akarom újra átélni!

- Lóri... - zokogtam a vállába. – Telefon...

Nem tudtam egy épkézláb mondatot sem elmondani, annyira sírtam. Chanyeol a hajamat simogatta, megpróbálva lenyugtatni. Fél füllel hallottam, hogy lassan gyülekezni kezdtek körülöttünk.

- Szandi! – Nono hangja hallatán csak még jobban sírni kezdtem. Chanyeol elmondta neki azt a két szót, amit tőlem hallott. Homályos tekintettel láttam, ahogy fejbe csapja magát és azonnal a bocsánatomért esedezett.

- Nem a te hibád. – húzódtam el Chanyeoltól, aki továbbra is a vállamon tartotta a kezét, készen arra, hogy megvédjen a rossz emlékeimtől. – Felhozta a másfél évvel ezelőtti esetet.

Nono arca elkomorult és láttam rajta, hogy ez őt is rosszul érinti. Ez legalább, annyira fájdalmas volt neki, mint nekem.

- Miről van szó? – értetlenkedett Baekhyun, komoran, mert átlátta, hogy komoly a helyzet.

- Sanei apjáról.