megint menekülsz | kji✔

8.fejezet

Sanei

Idegesen mozgattam az orromat, miközben Nono keze szorgosan dolgozott az arcomon.

- Biztos szükség van erre? – kérdeztem bizonytalanul, amíg ecsetet váltott. – Nem lesz túl feltűnő, hogy ennyire készülök?

- Kérlek. Észre sem fogják venni, hogy jobban ki vagy-e öltözve a kelleténél. – legyintett hanyagul, majd folytatta a szemsminkem elkészítését.

Miután Nono befejezte a munkáját kissé frusztráltan néztem meg magam a falra felakasztott egészalakos tükörben. A kedvenc kék nyári ruhám volt rajtam, vajszínű telitalpú szandállal. A hajam félig összefogva, hullámosan esett a mellem alá. A sminkem számomra kicsit túlzás volt, de Nono szerint fontos, hogy ma este jól nézzek ki. Persze mert valószínűleg azért utaztam Koreáig, hogy magamba bolondítsak egy csapat idol fiút.

- Beraktad a pizsamádat? – kiabált ki legjobb barátnőm a hálószobából, mire fintorogva visszaszóltam neki, hogy természetesen.

Mikor tegnap felszálltam a gépre, eszembe se jutott, hogy az első szöuli éjszakámat az Exonál fogom tölteni. Ami, azt illeti nem is számítottam rá, hogy már az első napon találkozni fogok velük. Bár nagyon szép emlékek élnek bennem az első találkozásunk óta, elfog a zavartság, ha arra gondolok, egy házban alszom velük.

Gyalog tíz perc alatt tettük meg az utat a kollégium felé, ami egészen vicces fordítása a koreai kifejezésének, arra a lakásra, ahol ezek az extra híres emberek élnek. Be kell, valljam, ha Nono nem ragadt volna meg a karomnál fogva, legalább tíz percet töltöttem volna a kapu előtt azzal, hogy tátott szájjal bámulok az óriás épületre. Mire is számítottam? Ez itt Dél-Korea, hahó. Persze, hogy egy ekkora házban lakik kilenc szuperaranyos híresség. Na, jó, Sanei, szedd össze magad.

Idegesen tekergettem az ujjam köré egy hajtincsemet, amíg vártuk, hogy ajtót nyissanak nekünk. Vajon emlékeznek még rám? Vagy már teljesen elfelejtettek? Buta gondolataimból az ajtót nyitó emberke zökkentett ki.

- Sanei- ssi! Üdv Szöulban! – Suho állt a bejáratban, egy végtelenül nagy mosoly társaságában. – Ja, szia Nono. Észre sem vettem, hogy itt vagy.

- Ne felejtsd el, oppa, hogy holnapután nagy koncertetek lesz! És az én kezemben lesz az arcod! – forgatta meg a szemét Nono, de szemei sarkában látszódott, hogy igazából nagyon jól szórakozik.

Suho magához húzta Nonot és egy homlok puszival köszöntötte, amivel együtt valószínűleg azt is jelezte, hogy csak viccelt. Miután Nono átlépte a küszöböt, én továbbra is kint ácsorogtam. A táskám pántját markolászva nem tudtam rá venni a lábaimat, hogy induljanak meg előre.

- Gyere Sanei! Nem eszünk meg vacsorára, ne aggódj. – nyúlt a kezem után Suho és szó szerint berángatott a házba.

Lerúgtam a szandálomat és követtem őket a nappaliba, ahol a további nyolc ember is jelen volt. Jobban izgultam, mint az érettségim napján. Pedig aznap reggel, annyira remegett a kezem, hogy kétszer is kiesett a toll a kezemből, mielőtt elkezdtem írni.

- Sanei-ssi! – a bandatagok egy emberként pattantak fel a kanapéról érkezésemre és viccen kívül, nekem rontottak és egy hatalmas csoportos ölelésben részesítettek. Akkorában, hogy felborultam és simán hanyatt estem volna, ha a mögöttem álló fiú nem kap el esés közben.

- Köszönöm. – fordultam meg hálásan, hogy megpillanthassam ki mentett meg egy esetleges gerincsérüléstől. Chanyeol állt mögöttem kitárt karokkal.