megint menekülsz | kji✔

19. fejezet

Sanei

- Nos, drága Sanei-ya. Innentől kezdve húsz perced van ide tolni a csinos ki pofidat és befejezni az ignorálásunkat. – Chanyeol komolyan mondta, amit mondott, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. – Nem szép dolog, hogy négy, ismétlem, négy napja még csak a telefont sem veszed fel.

- Sajnálom, oppa. Kicsit el akartam tűnni a világ elől. – vallottam be, közben pedig bekopogtam Nonohoz, aki a laptopján böngészett valamit.

- Igen, feltűnt. – gúnyolódott Chan a vonal másik végén. – Tizennyolc perc! Ha nem vagytok itt, megsértődünk. Mindannyian!

- Jó, jó. – motyogtam, de már nem hallhatta, mert megszakította a hívást. – Menjünk, Nono, mielőtt meglincselnek.

Barátnőm nevetve félretette a gépét és kijött velem a szobából. Átvettem egy farmersortot, amihez zöld topot párosítottam, így szabadon hagyva a hasamat. Beleugrottam a telitalpú szandálomba és türelmesen megvártam, amíg Nono is átöltözött.

Gyalog tíz perc alatt tettük meg az utat a kollégiumig. Be kell valljam kicsit ideges voltam, hiszen tényleg négy napja nem beszéltem velük a saját butaságomból. Nono végig közvetítette a nekem szánt üzeneteket leginkább Chanyeoltól, Chentől és Baekhyuntól. Eleinte csak hiányoltak, utána közölték, hogy nem hiányzom, mert már el is felejtettem őket. Ezután jött, hogy már nem szeretnek és nem is akarnak velem találkozni. Végül megüzenték, hogy vicceltek és nehogy komolyan merjem venni, amit mondanak.

- Sanei-ya! – Sehun nyitotta ki nekünk az ajtót és egészen úgy tett, mintha Nonot észre sem vette volna. A karjaiba kapott és szorosan megölelgetett. – Komolyan meg akartál tőlünk szabadulni? Mert nem fogsz!

- Dehogy akartam te buta. – ráztam meg a fejemet. – Most már levakarhatatlan leszek, mint a fára ragasztott matricák.

Sehun nevetve behúzott maga után a házba, Nono pedig elképedve motyogott valami olyasmit, hogy végül is csak öt éve lesz, hogy ismerik egymást, de nem fontos.

- Megkerült az elveszett lány! – ordította el magát Chen boldogan, amikor megpillantott a nappaliban. Nem gondoltam volna, hogy újra részem lesz, abban az üdvözlésben, amit a Szöulba érkezésemkor kaptam. Hát, tévedtem. Ugyanis ezután a mondat után ismét kilenc fiú rohant meg felém, hogy megfojthassanak a szeretetükkel. Ezúttal azonban nem állt mögöttem Chanyeol, hogy elkapjon, aminek következtében a földre estem, rajtam pedig ott landolt a teljes Exo. Remek, mondhatom. Lesz egy kis sérvem, de megérte, nem?

Miután lemásztak rólam, egyesével megöleltem őket és szintén egyesével biztosítottam őket róla, hogy többet nem csinálom meg ezt velük.

Amikor Chanyeolhoz értem és kitártam felé a karomat ellépett, hogy ne érhessem el. Csalódottan hajtottam le a fejemet és indultam meg utána, ezzel

kialakítva egy kellemes fogócskát. Merthogy az idol futni kezdett. Elrohant a folyosó felé, onnan vissza a nappaliba, felmászott a kanapéra, végül kiment az udvarra. Én meg természetesen végig kergettem, reménykedve benne, hogy elkapom és megszorongatom egy hatalmas öleléssel.

Az udvarra érve elkezdtünk körbe-körbe szaladgálni, amikor is meguntam a gyerekes játékot és egy határozott mozdulattal a hátára ugrottam.

- Chanyeol! – kiabáltam rá, mikor megpróbált levetni magáról. – Ne már!

- Haragszom rád, Sanei, na. – ütögette továbbra is a kezemet, amivel szorosan átkaroltam a nyakát. A lábaimat átkulcsoltam a derekán nem engedve, hogy ledobjon.