Boldogság vagy fájdalom?-Chanbaek[Hun]

Bónusz 1

Park Chanyeol szemszöge

- Chanyeol, menj nyugodtan egyedül. Nekem úgyse kell mennem. Csak dühös lenne. - ült le az ágyra Baekhyun.

- Kérlek. Sokat jelentene, ha eljönnél. - kutattam a szekrénybe egy elegáns, de mégis hétköznapibb ruháért.

- Igen és akkor a nagyapád még a mennyből is utálna. - bújt át a kezeim alatt és három másodperc alatt talált nekem egy megfelelő ruhát.

- Ezt hogy csináltad? - csodálkoztam.

- Néha az orrod előtt lévő dolgokat egyáltalán nem látod meg. - fonta össze karjait mellkasa előtt és rosszallóan rázta a fejét. Oké, ez azt hiszem, egy enyhe utalás volt rám nézve.

- Sajnálom, jó? - vetkőztem le a boxeremig. - De még mindig megmentettelek és sehol nem látom ezt a hálát. - vettem fel egy pár zoknit.

- Hogyan tudnám egyáltalán meghálálni? - értetlenkedett és figyelemmel követte öltözködésem.

- Mondjuk, hogy eljössz velem a temetőbe. - vettem fel a fekete farmert.

- Chanyeol! - nézett fel a plafonra egy pillanatra, majd újra rám. - Még mindig nem fogtad fel, hogy mire kérsz?!

- De! Rohadtul felfogtam. Csak képzeld el, nekem is ugyanolyan szar, mint neked. Sőt szarabb! Mert nekem kötelező! - gomboltam be idegesen a fekete inget. Nagy levegőt vettem és elé léptem. - Tudod, arra gondoltam, hogy nem egyedül kell ezt majd végig csinálnom. De jó, megértettem. Nem szeretnél jönni. Nem erőltetem rád. - pusziltam a homlokára, kikerültem és lesétáltam a földszintre, miközben a nyakkendőmet próbáltam megkötni. Junmyeon felállt a kanapéról, odajött hozzám és ellökte a kezeimet.

- Sok sikert és ne izgulj. Szavakkal már nem bánthat. - húzta el egy kicsit a száját, miközben megigazította a ruháimat.

- Tudom, de...

- Nincs de. - vágott közbe és megrázta a fejét.

- Köszönöm. - öleltem meg feszültem. Párszor megsimogatta a hátamat, majd elengedett. Elköszöntem a többiektől és kimentem az autómhoz. Remegve helyeztem be a kulcsot, beindítottam a motort és idegesen kifújtam a levegőt. Kiálltam a nagy garázsból, kikanyarodtam jobbra, de Baekhyunt látva beletapostam a fékbe. Párom lihegve szállt be az anyósülésre és bekapcsolta az övét.

- Hoztam pulóvert, hogy ne fázz meg. - emelte fel az említett ruhadarabot. Még mindig kikerekedett szemmel fordultam felé.

- Neked elmentek otthonról? El is üthettelek volna! - akadtam ki. Kezeimmel még mindig remegve fogtam a kormányt. Ha nem fékezek időben...

- De nem történt meg, mert jó sofőr vagy. Mehetünk. - nyúlt a rádióért, de lefogtam a kezét.

- Ha valaki küldött-...

- Magamtól jöttem. - mosolygott rám lágyan. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ha még a papám az élők sorában is lenne, ő se állhatna közénk. Baekhyun egyszerűen...

- Tökéletes.

- Mi? - ráncolta össze a szemöldökét Baekhyun. Válasz helyett áthajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam. Egyre mélyebben kezdtük el csókolni egymást, viszont egy hirtelen dudaszótól szétváltunk.

- Khm. Akkor a temetőbe. - indítottam el az autót.

- Igen. - Szemem sarkából láttam, hogy Baekhyun nagyon zavarban volt. Hát igen, a papámhoz tervezünk menni, aki homofób, mi ennek ellenére... Igen. Majdnem. De mégsem. Baek a rádióért nyúlt és felhangosította, majd lassan az éneklésbe is belekezdett. A forgalom miatt két órába telt, mire odaértünk. Azonban ott sem az első pillanatokban szálltunk ki az autóból. Beletelt pár percbe, mire nagy nehezen kikászálódtunk onnan. A kapun áthaladva, a sírkövek között bóklásztunk egy ideig. Végül megálltunk az előtt a bizonyos kő előtt. Kezem-lábam remegett és képtelen volna bármit csinálni. Főleg úgy, hogy a fejemben egyre jobban támadtak a papám mondatai. Szánalmas. Buzi. Hazug. Többé már nem vagy az unokám! Baekhyun nem kicsit lepett meg, mikor elvette tőlem a virágcsokrot és az üres vázába tette.