Boldogság vagy fájdalom?-Chanbaek[Hun]

23.rész

Kim Junmyeon szemszöge

Hallgatott. Nem mondott semmit. Az előbb kedves voltam. Gondoltam előveszem a szigorúbb énemet, hátha akkor megnyílik, de Chen megelőzött.

- Először olvasd el ezt. - nyomott a kezembe egy papírt. ...alulírott, hogy Zhang Yixing nevű páciens agydaganata nem mutatott semmilyen visszafejlődésre utaló jelet...

- Mennyi időd van hátra? - kérdezte Chanyeol.

- Szeptember 11-én lenne a következő, egyben utolsó vizsgálatom.

- Miért csak lenne? - érdeklődött Luhan.

- Mert lehet, hogy előtte... szóval... értitek. - Mindenki bólogatott, kivéve engem. Nem értem. Miért most? Miért velem? Miért Vele? Miért velünk? Áh! Miért is beszélek többesszámban? Nem is járunk. És már nem is fogunk. Nem bírtam tovább és szabadjára engedtem a könnyeim. - Sajnálom. Nem akartam elmondani, mert azt hittem, hogy minden rendben lesz. Tévedtem, sajnálom.

- Mióta tudod? - hadartam el két szipogás között.

- Április vége.

- Nem lehet. Nem. Nem! - megfordultam és felrohantam a szobánkba. Nem lehet... Hogy nem vettem észre? Hogy lehetek ennyire szerelmes belé? Hogy lehetek ekkora hülye? Bementem a fürdőbe megmosni az arcom, de az sem segített. A csempéken lecsúszva kezdtem el zokogni. Miért velem csinálja ezt a sors?! Mivel érdemeltem ki?! Csak szeretnék boldog lenni. Ez olyan nagy kérés? Szeretnék Vele lenni. De most az a kevesebb, mint két hét... Ha össze is jönnénk, még jobban magam alatt lennék, mikor elmegy. Elmegy! Meg. Fog. Halni! Már levegőt is alig kaptam a sírás miatt, mikor Xiumin és Luhan jött be a szobába.

- Jesszusom, Suho! - állítottak föl és a mosdóhoz vittek. Mintha az állás jobb lett volna a szervezetemnek, úgy kapkodtam levegőért. Mikor egy kissé megnyugodtam, megint megmostam az arcom. Belenéztem a tükörbe és láttam az aggódó arcukat.

- Én ezt nem fogom kibírni! - estem volna össze, de megfogtak.

- Suho. Tudjuk, hogy most nehezedre esik, de muszáj beszélni a csapattal. - nézett rám komolyan Luhan, miközben elindultunk a nappaliba.

- Pont ez a baj. Valaki másnak kéne lennie a vezetőnek. Én ezt nem fogom idegekkel bírni. - fordultam volna meg, hogy elmegyek, de lefogtak. Bevittek a nappaliba és leültettek Lay mellé. Miért csinálják? Meg akarják nehezíteni az életem?

- Nem érdekel, ti mit gondoltok, de mi ezt - mutatott ránk - nem fogjuk végig nézni. - kezdett bele Baekhyun.

- Ezért szeretnék, ha arra a kis időre is, de összejönnétek. - fejezte be D.O.

- Mi?! Nem! Az kizárt dolog! - tiltakoztam.

- Ugyan már! Tudjuk, hogy oda meg vissza vagytok egymásért! Csak ti nem veszitek észre egymást. De mi, mint kívülállók, mindent észre vettünk. - mondta Kai.

- M-mi? - dadogtam.

- Srácok. Tudom, hogy jót akartok nekünk, de... - magyarázott Lay, Chanyeol viszont közbe vágott.

- Nincs de.

- De van. - vette vissza a szót Yixing. - Mindannyian tudjuk, hogy Suho mindent magára vesz, ami a csapattal történik. És ha szeretsz is - fordult felém - nem szeretném tönkre tenni az életed. Jobb, ha felszívódok vagy...

- Azt próbáld meg! - pattant fel Chen. - Igen, tudjuk, hogy rosszul fogja érezni magát. De amíg itt vagy lehetnél vele! - Xiu visszahúzta az ölébe, mire Jongdae nyugodtabban folytatta. - Suho szeret téged - óriási szemekkel néztem rá -, ahogy te is őt. - Itt még jobban kidülledtek a szemeim. - Javíts ki, ha nem így van. - Nem érkezett válasz. - Na, látod! Én is így gondoltam.

- Csináltok még ma valamit? - türelmetlenkedett Sehun, miután már percek óta senki sem szólalt meg.

- Sehun! - szólt rá a párja.

- Most mi van? Suho szereti Layt. Lay szereti Suhot. Csak egyikük sem mert lépni. Most itt lenne rá a lehetőség, de semmi.

- Szerintem mi vagyunk a zavaró tényezők. - állapította meg Xiumin. - Oké. Aki nem megy ki háromra, holnap hideg vízzel fogom felébreszteni! - Erre mindenki egyszerre rohant ki, párját kivéve. - Elmegyünk a közeli parkba. Ha baj van, hívjatok. - fogta meg Chen kezét és ők is eltűntek a szobából. Csak mi maradtunk. Én és Ő. Nem tudom elképzelni nélküle az életem. Megfog halni. Elhagy. Megint megeredtek a könnyeim. Tenyerembe temettem az arcomat, hátha elfojtom a sírásom, de nem jött össze. Éreztem, hogy feláll mellőlem, mire még jobban rákezdtem. Szuper! Már most itt hagy! Biztos most fog felszívódni, ahogy mondta... Azonban a gondolataimmal ellentétes dolog történt. Megfogta a kezeimet, elhúzta azokat az arcom elöl és összekulcsolta ujjainkat.

- Ne sírj, kérlek.

- Hogy ne sírjak? Itt fogsz hagyni! - mondtam ki az egyértelműt.

- Nem. Még itt vagyok. A többieknek igaza van, ki kell használnunk ezt a kis időd. Már, ha szeretnéd.

- Tudod, mit szeretnék? - Érdeklődve nézett rám így folytattam. - Azt, hogy örökre itt maradj.

- De, hiszen örökre itt maradok. - mutatott rá a szívemre.

- Ne, csináldh. - kezdtek el gyorsabban folyni a könnyeim.

- Szeretlek és boldoggá teszlek, amíg tehetem. - hajolt ajkaimra. Visszacsókoltam, már amennyire tudtam sírás közben. - Még itt vagyok, kérlek, ne sírj. - ült le mellém, de még mindig a kezeimet fogta. Nagyon jól csókol. Miért nem léptem előbb? Már régóta azokat a finom ajkakat akartam. Most mégis más. Más, mert tudom, nemsokára megint nem érezhetem. Hogy ne törjön fel belőlem a sírás, arcához hajoltam, hogy ismét érezhessem azokat a finom párnácskákat. Nem húzta az időd, gyorsan elmélyítette a csókunkat. Már egy ideje csak egy pózban térképeztük fel egymás szájüregét, ami nekem kényelmetlenné vált, ezért átdobtam rajta lábamat és ráültem a combjaira. Kezeimet tarkójánál összekulcsoltam és így folytattuk tovább csókcsatánkat. Percek múlva váltam el tőle és nyakhajlatába fúrtam a fejem.

- Én is szeretlek. - leheltem nyakára, amitől kirázta a hideg. Válaszképpen belepuszilt a hajamba és szorosan átölelt. Nem akartam elaludni ott, rajta, de az álmosság hatalmas úr és engem legyőzött.

Sziasztok! Ezzel a résszel szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni Nektek!
Ui.: Gondoltam előbb hozom, mert mi (és gondolom többségben ti is) este ünneplünk...hat óra környékén. Szóval akkor nem tudtam volna publikálni.😳😳😳 Vivien ne jártasd a szádat, hanem menj készülődni...😂😂😂