Boldogság vagy fájdalom?-Chanbaek[Hun]

67.rész (epilógus)

Park Chanyeol szemszöge

Sötétség. Viszont most hallok valakiket beszélgetni. Kinyitottam a szemeimet, azonban a lámpa fényétől, egyből lehunytam azokat. Park Chanyeol vagyok. Igen és leszúrtak. Baekhyun még mellettem volt akkor.

- Mr.Park? - kérdezte halkan egy női hang. Megemeltem szemhéjaimat és oldalra néztem. Az aggódó arcát felváltotta egy sokkal boldogabb oldala. - Megvizsgálom gyorsan és utána bármit kérdezhetnek. - nézett balra, én pedig követtem tekintetét. Két rendőr állt ott. Az egyik Donghee volt. Abban a pillanatban villant be újra Baekhyun arca. Megleptem őket azzal a gyorsasággal, amivel felültem és leszedtem magamról a maszkot.

- Hol van Baekhyun?! - kérdeztem nagyon rekedt hangon. Nem úgy emlékszem, hogy ilyen hangom lenne.

- Minden rendben van Mr.Byunnal, most ment ki kávézni pár perce. De kérem, maradjon itt. - döntött hátra és vizsgálni kezdett. - Az urak még majd feltesznek pár kérdést és biztos vagyok benne, hogy addigra visszajön a barátja.

- Haragszik rám? Meg fog bocsájtani? - tettem föl kérdésemet kétségbeesetten.

- Majd ezeket tőle kérdezze. - tette le a karomat, biccentett egyet a rendőröknek és távozott. A tegnapról kérdeztek ki, aminek az emlékei szépen lassan, de visszatértek. A végén Donghee még bent maradt egy kicsit.

- Nem lett volna szabad hagynom, hogy beülj a kocsiba, viszont így megmentetted Baekhyunt. Mi az emeleteket kezdtük átnézni... - motyogta. - Most ő feküdne itt, ha nem találsz rájuk.

- Miért? - kérdeztem vissza még mindig rekedt hangon.

- Mert Seunghwan rajta akarta használni a kést. - Lehajtottam a fejemet és idegesen piszkálni kezdtem a takarót. - Ne aggódj, nem fogjátok őt soha többet látni. Hacsak nem akarjátok meglátogatni őt a börtönben. - nevetett föl. Én egyáltalán nem találtam ezt viccesnek.

- Nem tervezzük. - mondtam komoran. A szobámba vezető ajtó kinyílt, majd egy kávés pohár landolt a földön.

- Uramisten! Végre. - suttogta és odarohant hozzám. Konkrétan rám esve ölelt át, de nem zavart, szorosan öleltem én is magamhoz.

- Sajnálom. Sajnálok mindent. Kérlek, bocsájts meg nekem. - bújtam volna nyakába, de megakadályozott ebben azzal, hogy eltolt magától. Értetlenül meredtem rá és féltem, hogy most fog a szemembe röhögni és elküldeni a francba.

- Én hősöm. - jelent meg egy apró mosoly az arcán, amit egy enyhe pír követett. Melegség járta át a testemet és lenyugodva húztam magamhoz egy szenvedélyes csókra. Szipogni kezdett, de nem akarta megszakítani ezt a pillanatot, ezért én váltam el tőle. Összekulcsoltam ujjainkat és magam mellé húztam az ágyra. Könnyezve a szemeimbe nézett és vett egy mély levegőt.

- Azt hittem, soha nem fogsz felébredni. Féltem, hogy az utolsó személyes beszélgetésünk a szakítás lesz és... - elhallgatott.

- Elveszítesz. - fejeztem be a mondatát, mire aprón bólintott párat. Magamhoz öleltem és homlokára pusziltam. - Nem mondtam azt, hogy elmegyek. Szimplán, hogy szakítunk. Viszont valaki ráébresztett, hogy néha a szívemre is kellene hallgatnom, nem pedig az eszemre.

- Miért érzem azt, hogy az a bizonyos valaki, most mozgássérült? - emelte meg fejét, hogy rám nézhessen.

- Mert jól érzed. - mosolyogtam rá, ami egy kicsivel utána el is tűnt. - Viszont én is jól éreztem, hogy valami nincs rendben a dokiddal és te...

- Tudom, tudom. Hallgatnom kellett volna rád. - szakította félbe mondanivalómat. - Szeretlek. És a szeretet meg a szerelem őrültségekre képes.