Boldogság vagy fájdalom?-Chanbaek[Hun]

40.rész

Kim Junmyeon szemszöge

Azóta a nap óta, hogy Chen is eltűnt eltelt hat nap és semmi. Baekhyunről sincs hír, pedig ugyanúgy kétnaponta jelentek meg az újabb holtestek. A mai is egy ilyen nap. Valószínűleg ma is megkapjuk azt a mondatot, hogy „semmit sem tudunk róla". Már az agyamra megy, de látom, nem csak nekem, mert már a többiek is idegesen kelnek és fekszenek le. Azonban ma én extra idegesen keltem.

- Jó reggelt Junniem! Min töröd ennyire a fejedet? - nézett szemeimbe egy széles mosollyal az arcán. Nem tudja, hogy milyen nap van?! Nem válaszoltam, helyette megjelentek a könnyeim, amik utána leszöktek az arcomon és a párnára estek.

- Tizenegyedike van, nem tudod? - kérdeztem csalódottan tőle.

- De tudom, viszont kérlek, ne sírj, jó? - ölelt magához.

- Hogy ne sírjak?! Ma mondják meg a halálod dátumát! - mondtam hangosan, de a meztelen mellkasa tompította a hangomat.

- Tudom, Junnie. Tudom. - simogatta a fejemet. Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettünk el úgy. Azt viszont tudom, hogy a közelsége és a szeretete miatt, kezdtek elapadni a könnyeim. Megemelte a fejemet, hogy szemeimbe nézhessen. - Szeretlek, bármit is mondanak az orvosok. Szeretlek és veled leszek, még akkor is, ha te nem látsz. - mondta és az ajkaimra hajolt, hogy egy lágy, érzelmekkel teli csókban részesítsen. - Menjünk le enni, rendben? - vált el tőlem és a homlokomra puszilt.

- Csak akkor, ha leviszel. - mosolyogtam rá és felemeltem a karjaimat, hogy egyszerűbben felemelhessen. Ő csak nevetett rajtam, majd a karjaiba vett és levitt a konyhába. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Minseok és Chanyeol letört, de nem nagyon sikerült. Sajnálom őket. Bár, ha jobban belegondolok, hamarosan én is ugyanolyan leszek, mint ők. Emiatt a gondolatom miatt szorosan páromhoz bújtam.

- Rántotta mindenkinek pont úgy, ahogy szereti! - jelent meg D.O a segédjével, azaz Jonginnal mosolyogva, gondolom, hogy jobb kedvre derítsenek minket. Mindenki elé letettek egy tányért és egy jó étvágyat mondat után mindenki neki állt elfogyasztani az elé tett ételt. Nem történt semmi egész nap azonban, mikor elérkeztünk a délután kettő órához, nem akartam elengedni Yixinget.

- Junmyeon! Engedd el és akkor hazajöhet az eredményekkel! - utasított D.O, de nem nagyon érdekelt, csak az, hogy páromat közel érezhessem magamhoz.

- Junnie. Nem lesz baj. Engedd, had menjek el. Ígérem, visszajövök és veled maradok. - emelte meg az arcomat, hogy szemmeimbe nézhessen.

- Így van! Yixing elmegy, addig itt várunk rá. Ha most elengeded, hamarabb jön haza és újra vele lehetsz. - mosolygott rám Tao. Végül sok ölelés és búcsúcsók után kilépett a lakásból, mire én egyből a földre rogyva sírtam volna, ha Yifan nem emel föl és ültet a kanapéra.

- Pihenj egy kicsit. Akkor jobban leszel és Yixing is itthon lesz, mire felébredsz. - kérte Yifan.

- Csak akkor, ha megígéritek, hogy amint Xing hazaér, felébresztetek. - néztem körbe rajtuk szigorúan.

- Ez természetes. - válaszoltak mosolyogva. A következő pillanatban Kris eldöntött a kanapén, betakart, majd elvonultak. Azt viszont már nem hallottam, hova, mert tompultak a hangok és elraboltak az álommanók. Az álmom nagyon furcsa volt. Újra átéltem egy, a csapattal közös pillanatot azzal a különbséggel, hogy magamat is láttam. Olyan volt, mintha nem is én lennék ott. Érdekes volt látni magamat kívülről. Hangokat nem hallottam, ezért a saját szememből találtam ki, hogy éppen ki beszélt. Yixing. Akkor már érthető, hogy miért csillogott annyira a szemem... Már akkor szerettem őt és már akkor is gyönyörű volt. Nem, mintha most nem lenne az. Több perc csodálás után áttértem a csapatra is. Kíváncsi voltam, hogy még kin látszódott akkor, hogy szerette a másikat. Sehunék már akkor úgy tűntek, hogy együtt vannak. Pedig nem... vagyis, még mindig nem tudjuk, hogy pontosan mikor és hogyan jöttek össze. Bár, ha úgy, mint Xiuminék, akkor nem vagyok rá nagyon kíváncsi. Minseokék, szerintem inkább Jongdaen látszódott a szerelem jele. Mindig összezavarodott, mikor Xiu ránézett vagy hozzá beszélt. Baekhyun pedig mentette a helyzetet. Látszik, hogy ők legjobb barátok. Chanyeolék barátként viselkedtek, de így kívülről látva más is volt a szemeikben, mint sima barátság. Hogy nem vették észre egymáson? Ilyen lenne a vak szerelem? Tovább néztem a tagokon és Kaisooékon állt meg a szemem. Jongin. Igen, náluk száz százalékosan rajta látszódott jobban. Mint egy kiskutya, aki a gazdáját figyeli minden egyes percben, hogy mikor kap jutalomfalatot vagy ez esetben csókot. Az utolsó párosnál Tao próbálta elnyerni az idősebb figyelmét, például azzal, hogy őt kérte meg, hogy adjon neki valamit, amit ő is simán elért volna. Mosolyogtam, mert már akkor szerettük egymást. Hetek óta ez az első álom, amiből nem akartam felkelni, mert tudtam, hogy Yixing nem lesz ott. Legalábbis attól féltem, de mikor felkeltem és megláttam, hogy az étkezőasztalnál beszélget a többiekkel enyhén szólva kiakadtam. Felpattantam a kanapéról és nagy lendülettel indultam meg feléjük, de Yixing éber volt és lefogott.

- Mióta vagy itthon? - kérdeztem idegesen.

- Negyed ór-... - Még befejezni se tudta, mert közbe szóltam.

- Miért nem keltettetek föl? Hm?! Megkértelek titeket valamire és nem va-... - Nem tudtam befejezni, mert egy csókkal elhallgattatott.

- Én kértem meg őket.

- De miért?

- Mert azt akartam, hogy pihenj.

- De alig van idő arra, hogy együtt legyünk... - csuklott el a hangom a végére.

- Emlékszel, hogy egyik este azt mondtam, jobban érzem magamat? - kérdezte mosolyogva.

- Igen...? - kezdtem el aggódni, hogy az ellentétje történt. Bár annak a mosolynak valamit el kellene elárulnia, de én nem tudok rájönni, hogy mit.

- Szerintem olvasd el. - nyújtotta felém a papírt, amit elvettem és a lehető leggyorsabban nyitottam szét. ...alulírott, hogy Zhang Yixing nevű páciens agydaganata csökkent, ezzel... A többit már nem értettem, mert orvosi nyelven magyarázták, hogy az agya mely részeivel mik történnek vagy miken fog átesni. Könnyezve néztem fel a betűk sokaságából és szorosan megöleltem szerelmemet. Velem marad! Nem fog meghalni! Valaki elvette tőlem a papírt így még szorosabban tudtam ölelni őt.

- Azért a levegőt ne szorítsd ki belőle. - nevetett föl Yifan, de nem figyeltem rá.

- Látod? Megmondtam, hogy jobban vagyok, és hogy melletted maradok, nem? - kuncogott.

- Ne nevess, nem volt jó. - mondtam elhajolva tőle, könnyezve.

- Tudom. - simított végig az arcomon.

- Az ég szerelmére! Keressünk egy papot, aki azt mondja, hogy megcsókolhatjátok egymást, vagy anélkül is menni fog? - mondta Sehun. Yixing szemeibe néztem, aki mosolyogva hajolt egyre közelebb, majd lehunyt szemekkel ért az ajkaimhoz. Átkaroltam a nyakát és úgy viszonoztam szerelmes csókját. Persze, hogy ezt a pillanatot is meg kellett valaminek szakítania. Telefonom rezdült egyet, amit figyelmen kívül hagytam volna, viszont mostanában egy valakitől szokott jönni. Elváltam Laytől, feloldottam a telefonomat, de megint ugyanazt a mondatot kaptam Donghee-től. Felnéztem a képernyőről és egy kíváncsi Chanyeollal találtam szembe magamat.

- Még mindig semmi, sajnálom. - mondtam, mire frusztráltan sóhajtott, megfordult és felment a szobájába. Baekhyun, nem tudom, hogy hol vagy és mit csinálnak veled, de kérlek, szökj meg! Gyere vissza hozzánk... Chanyeolhoz.

Sziasztok! Picit késve, de meghoztam ezt a részt. Kinek hogy tetszett? Előre szólok, hogy a következő rész "kicsit" szomorú lesz...