Boldogság vagy fájdalom?-Chanbaek[Hun]

14.rész

Byun Baekhyun szemszöge

Hogy mi van? Nem értem. Azt kérte tartsam távol magamat tőle. Megtettem. Most meg arra kér, hogy legyek vele? Mondjuk, lehet csak meg akar szivatni.

- Majdnem. - nevettem föl. - Majdnem bevettem... De csak majdnem!

- Baekhyun. Komolyan gondoltam.

- Ne. Ne csináld. - jelentek meg az első könnycseppjeim. - Menj innen. Menj ki, kérlek.

- Nem. Baek, veled szeretném eltölteni ezt a napot. Utána felőlem egy életre megutálhatsz. Ha gondolod, akár ki is léphetek a bandából, hogy ne kelljen látnod.

- Ne! Ne. Ne lépj ki. Ne tűnj el. - hajtottam le a fejemet. A következő pillanatban éreztem, ahogy kiveszi a kezeimből az üveget, majd szorosan magához ölel.

- Szeretnélek elvinni valahova. - suttogta a fülembe.

- De így nem mehetek. - utaltam a külsőmre.

- Nekem így is tökéletes vagy. Gyere. - vált el tőlem, majd kinyújtotta a kezét. Elfogadtam, mire elkezdett kihúzni a házból. Sajnos a nappalin átkellett mennünk, ahol mindenki ott volt. De mire bárki is megszólalhatott volna, már kint voltunk az udvaron.

- Ülj be. - mutatott az autóra.

- Hova megyünk? - csatoltam be az övemet.

- Legyen meglepetés. Aludj nyugodtan. - Nem kellett kétszer mondania hamar átléptem az álmok világába. - Pssszt... Baekkie! Itt vagyunk. - simogatta a vállamat. Kinyitottam a szemeimet és egyből kiszálltam az autóból. Álmosan álltam mellette és akkor esett le, hogy elég könnyen kiszálltam. Biztos kikapcsolta az övemet. Miután sikeresen felébredtem, körbe néztem, hogy pontosan hova is hozott. Mikor rájöttem még a levegő is megállt bennem.

- Chan...

- Gyere. - fogta meg a kezemet és elkezdett húzni a rémálmom felé. Tíz perc múlva oda is értünk Arra a helyre.

- Miért hoztál ide? Hm?! - jelentek meg ismét a könnyeim.

- Ne sírj, kérlek. Próbáljuk újra.

- Nem! Ez már megtörtént! Te csináltál valamit és már nem tudjuk visszafordítani az időt!

- Egész úton elmondhattad volna, de a végére halasztottad. Tipikus Byun Baekhyun.

- Chan... ne... kérlek...

- Hallgatlak. - nem mondtam semmit, mert tudtam akkor elsírnám magam. - Elvitte a cica a nyelved? - Hogy emlékezhet ennyire a mondataira? De ami a legfontosabb. Miért csinálja ezt velem?!

- Chan... - próbálkoztam, de belém fojtotta a szót.

- Elhoztad? Vagy megtudod mutatni? Mert tudom, ha valamit nem tudsz elmondani, azt neked könnyebb megmutatni. - vigyorgott. Basszus, ne csináld már!

- Chan!

- Igen?

- Bazdmeg! Akkor megmutatom! - mondtam dühösen, könnyes arccal.

- Jó. - mosolygott. Ajkaira hajoltam és rövidre akartam zárni, hogy utána sírva rohanhassak el, de átölelte a derekam és szorosan magához tartva viszonozta a csókomat. Viszonozta! Miért csinálja ezt? Elakartam lökni magamtól, de nem hagyta. Egy idő után elvált tőlem és homlokát az enyémnek döntötte, meg nem szakítva a szemkontaktust.

- M-miért csináltad?

- Mert szeretlek.

- Na, ne szórakozz! Tegnap még ellöktél, ma meg erőszakoskodsz! - hátrébb akartam lépni, de csak szorosabban ölelt magához.

- Nem hiszem, hogy erőszakoskodásnak lehet venni azt, ha a másik fél is akarja.

- Ne csináld! Nem szeretsz! Csak a bűntudatod beszél! Már, ha van...

- Van, és azt mondja, hogy most semmiféleképpen ne hagyjalak magadra.

- Pedig én azt szeretném. - hajtottam le a fejemet.

- Baekhyun. - állam alá nyúlt és megemelte a fejemet. - Sajnálom. Hülye voltam. Tudni szeretnéd mi vitt rá arra, amit veled tettem?

- Lehet. - válaszoltam, mire elmagyarázta, hogy mit csinált vele a nagyapája, egészen a haláláig. - És... és most velem akarsz lenni? - néztem mélyen a szemeibe.

- Nem most. - válaszolt, mire lesokkoltam. - Már öt éve. - mondta és összeérintette ajkainkat. Hajába túrva viszonoztam, mire ő szépen lassan elterített a földön.

- Szeretlek Baekhyun. - mondta, mikor elváltunk.

- Én is szeretlek. - ültem bele az ölébe és a mellkasába fúrtam a fejemet.

- Nagyon fáj a kezed? - kérdezte a kezemet nézegetve.

- Nem annyira.

- Sajnálom. - mondta bűnbánó arckifejezéssel.

- Semmi baj. Ha ez nem történik meg, most nem lennénk itt. - pusziltam az arcára. Az egész nap ezzel telt el. A beszélgetéssel, amit néha egy-egy csókkal egészítettük ki. És mindezt azon a helyen, amit azt hittem egész életemben kerülni fogok. Estefelé értünk haza és mindenki a nappaliban várt minket. Először döbbenten néztek, majd valószínűleg meglátták összekulcsolt ujjainkat, mert egyből felpattantak gratulálni és ölelkezni.

- Ünnepeljünk! - ordította Kai és Sehunnal elrohantak valamerre.

- Sütögessünk? - kérdezte Suho.

- Aha. - válaszoltunk.

- Akkor én megyek csinálni a salátát. - indult el Kyungsoo a konyhába.

- Megyek segíteni neki. - indultam volna meg, ha valaki nem fog le.

- A-a. - rázta a fejét Chen. - Te szépen itt maradsz, azt majd intézi Chanyeol.

- De... - kezdett bele Chan.

- Mondom, intézi Chanyeol. - nézett rá szúrós szemekkel.

- Oké. - tette fel védekezésképpen a kezeit és D.O után ment.

- Na, szóval. Mi volt? - néztek rám érdeklődve. Mivel Suho kint volt már a kertben, Chan és Kyungsoo a konyhában, Sehun és Kai pedig kitudja hol, ezért Luhan és Xiuminék figyelték a történetemet.

- Na, ne~! Komolyan mindent pontosan ugyanúgy mondott? - kerekedtek ki a szemei Lulunak.

- Igen.

- Hát ez nem rá vall. Tudod, ő elég rossz memóriával rendelkezik.

- Kivétel, ha Baekhyunről van szó. - mosolygott Xiu.

Sziasztok! Tudom, péntekre ígértem a részt, DE megláttam, hogy a könyvem elérte a 1k+ megtekintést és a 200+ vote-ot/csillagot és úgy gondoltam, hogy ezzel a résszel fejezem ki a köszönetem! 😍😍😘😘😘 A kövit már tényleg pénteken hozom! 😂😂😂