Boldogság vagy fájdalom?-Chanbaek[Hun]

62.rész

Kim Minseok szemszöge

- Elmondanád, hogy hova megyünk? - kérdezte meg már vagy harmadjára Luhan.

- Még én se tudom, jó? Hívd fel Jongdaet. - dobtam át hozzá a telefonomat és beindítottam az autót. Egy pillanatra megnéztem, hogy halad Lu és elég idegesnek tűnhettem, mert egyből mentegetőzni kezdett.

- Sok a kontaktod és-... - gyorsan elhallgatott, mert Chen felvette a telefont.

- Dae, hol vagy pontosan? - markoltam idegesen a kormányt és a piros lámpát szuggeráltam, hátha az előbb vált zöldre.

- N-nem tudom. - hangja ugyanolyan erőtlen volt, mikor ő hívott fel. Már készültem arra, hogy idegesen a készülékre ordítsak, de Luhan leintett.

- Szia, Chen. Luhan vagyok. Mond, mit látsz magad körül? - Rá akartam szólni, hogy erre nem érünk rá, de mit mondhattam volna oknak? Részben én is hibás voltam, amiért nem mondta el az úticélját.

- Egy folyó, de nem tudom melyik. - Iszonyat rossz volt hallani őt, a tudattal, hogy nem mellettem ilyen és nem tudom megvigasztalni.

- Ezzel nem megyünk sokra. - jegyezte meg halkan Luhan.

- Jó, Dae. Figyelj. Először is, ne sírj. Másodszor, nézz körbe jobban. Mond, látsz valami nem átlagosat? Tehát nem fát, hanem valami mást... - Lassabb tempóra váltottam, így jobban tudtam figyelni rá. Hallottam, ahogy egy nagy levegőt vesz és utána belekezdett a hadarásba.

- Taxival jöttem vissza anyuéktól, mikor a sofőr rájött, hogy nincs pénzem és kitett. Rengeteg szántóföld mellett mentünk el és egy benzinkút előtt kanyarodott le az egyes útról. Ott tett ki és mivel a következő város nagyon messze volt meg itt se volt senki segítőkész, visszasétáltam a folyóhoz. Most meg itt vagyok a parton. - A vége felé már dadogott a sírástól.

- Azt mondod egyes? - szedte elő Luhan egy kézzel a nagy térképet.

- Igen, erre az egyre emlékszem. D-de nem néztem a városok nevét. Sajnálom. - kezdett el majdnem sírni, de rászóltam.

- Chen! Semmi baj, de ne sírj, akkor soha nem jövünk rá, hol tett ki az a fasz.

- Sokat mentetek? - jött az újabb kérdés Luhan felől.

- Nem tu-. Várj! Egy! Egy folyón átmentünk a városon kívül.

- Meg van! Ide. - nyomta az orrom elé a térképet.

- Mit látsz magad előtt? A folyó túloldalán? Pár házat vagy csak szántóföldeket? - kérdeztem.

- Pont előttem házak, de mellettük csak...

- Szántóföldek. Rendben háromnegyed óra alatt ott vagyunk, jó? - tapostam a gázra.

- F-fázom és fáj mindenem. - hallottam, hogy szipog. Már most megfázott.

- Fél óra. Fél óra, és ha baj van, azonnal hívsz, rendben? - alkudoztam.

- J-jó. Sajnálom.

- Nem kell sajnálnod. Nemsokára ott vagyunk. - A szemem sarkából láttam, hogy Luhan görcsösen kapaszkodik az ajtóba a sebesség miatt, de nem zavartattam magamat.

- Szeretlek. - Nem hallom, hogy szipogna. Visszatartja a sírást, ez ezer százalék.

- Én is szeretlek. - Letette. Én pedig őrült módjára vezettem tovább az autópályán.

- Nem fél óra, mire odaérünk.

- De így annyi lesz. - kerültem ki még egy autót.

- Ez a szeretlek izé egy afféle béke volt? Vitalezárás? - érdeklődött.

- Nem tudom, de értékelném, ha csendben maradnál. - Kérésemet teljesítette és egész úton csendben volt. Csak egy pihenőhelyen tudtam megállni a legközelebb, ezért fizetnem is kellett. A lehető leggyorsabban intéztem el, majd Luhannal a sajnos, már szakadó esőben kezdtünk el rohanni. Párszor megcsúsztam, mire a partra értünk, ahol egyből balra néztem. Ott ült, a híd alatt, felhúzott lábakkal, dideregve és zokogott. Ha ez nem lett volna elég, mikor közelebb mentünk, vagyis szaladtunk hozzá, felkapta a... a belilult arcát.

- Istenem! - rántottam fel azonnal és szorosan átöleltem kicsit átázott ruháit.

- S-sajnálom! - fúrta fejét mellkasomba.

- Nem kell. - suttogtam és fejét simogattam, hogy egy kicsit megnyugodjon.

- Minseok, Jongdae siessünk, mert egyre erősebben fúj a szél. - sürgetett minket Luhan. Chen combja alá nyúltam és felemeltem. Fejét nyakhajlatomba fúrta és erősen kapaszkodott belém, míg visszarohantunk az autóhoz. Vagyis csak akartunk, mert egy férfi esernyővel megállított minket.

- Jöjjenek velem. - terelt minket az épület felé.

- De nekünk haza kell mennünk! - tiltakoztam, de belökdösött minket.

- Nem lehet. Ez még semmi. Mindjárt érkezik egy sokkal erősebb vihar. Nem engedhetjük föl az itt pihenőket. Elnézést. - szaladt ki megint valakikhez.

- És most mi lesz? - pánikolt be Luhan.

- Nem tudom. - ráztam a fejemet idegesen. Zavart, hogy Chen szétfagyott kint és hiába öleltem, nem akart felmelegedni. De, ahogy körbe néztem, nem csak mi voltunk így. Mások is eléggé fáztak.

- Felhívtam Junmyeont és mondtam nekik, hogy csak holnap megyünk haza. - jelent meg előttem Luhan. Kicsit reszketve bólintottam, mivel sajnos én is lehűltem. Lu egy ideig figyelt minket, majd percekre eltűnt. Nem szenteltem különösebb figyelmet ennek, Dae vállára hajtottam a fejemet és lehunytam szemeimet. Most, hogy nagyjából lenyugodtam, kezdett egyre több kérdés megszületni a fejemben. Miért ment a szüleihez? Miért nem szólt nekem? Miért nem vitt több pénzt? Miért taxival ment? Miért nem kért meg engem, hogy vigyen el? Ki verte meg? A taxis? Valakivel összefutott itt? Van máshol is sebe? Hol van a kerekesszéke? Fáj a lába? Várjunk, azt mondta lesétált a partra. Tud járni...?

Sziasztok! Háth öhmm izé...........igen, megint Xiuchen. De imádom őket, nem tehetek róla.😅😅😅 Azért remélem tetszett.💕