XOXO (Kisses and Hugs)

A Crazy Halloween Special

- Tükröm tükröm mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken? - mosolygott bele nagynénje tükrébe Kunfehérke, mire az ezt válaszolta neki: " Mindenki szép ezen a világon, de pont olyat, mint te, Kunfehérke, sehol sem találni."
- Remélem a jövendőbeli hercegem is így gondolja majd - sóhajtott, és fölállt a kis asztalkája mellől, hogy felhívja az IPhone 127-jén egy kedves barátját, Winderellát.
- Winwinie! Hogy vagy drágám? - kérdezte vidáman, ahogy a másik felvette a telefont.
- Nem túl jól - hallatszott némi pakolászás a vonal másik végéről. - Nem találom a fél Nike-mat. Pedig esküdni mernék, hogy egymás mellé tettem őket...
- A fehéret? - kérdezte sajnálkozva Kunfehérke. - Pedig azt tőlem kaptad a szülinapodra.
- Nem tehetek róla, érted? A dolgok a házamban csak úgy... eltűnnek. Nyomtalanul. A fél pár cipők pedig szerintem egy másik dimenzióba szöknek át előlem, mert már tényleg mindent átnéztem, és sehol sincs - panaszkodott.
- Akkor ez azt jelenti, hogy nem is érsz rá találkozni? - Kunfehérke elszomorodott a gondolatra, hogy Winderella nélkül kell töltenie a délutánt.
- Igen, sajnos. De ígérem, azonnal felhívlak, ha meglesz a cipőm.
- Rendben. Sok szerencsét - köszönt el tőle, már azzal az ötlettel a fejében, hogy felhívja a másik legjobb barátját, Chittaphon Alízt, alias Tent.
- Mizu haver? - szólt bele a kagylóba rögtön Ten.
- Unatkozom - sóhajtott Kunfehérke. - Nem jössz át egy teára?
- Jobb ötletem van. Menjünk pasit szerezni neked!
- Teeen! - nyávogta a nagyon is szingli hercegnő. - Nem kell nekem pasi, ezt már megbeszéltük.
- Dehogynem! Na tíz perc és ott vagyok - tette le Alíz a telefont, Kun pedig bosszankodva harapott bele egy újabb almába. Mindig azt rágcsált, ha ideges volt. Persze nem lenne rossz valakivel egy fedél alatt lakni, mert akkor nem lenne ennyire egyedül, de jelenleg nem igazán akart romantikus kapcsolatot senkivel. Egy olyan ártatlan hercegnőt, mint ő, csak kihasználnának. Meghát... majd egyszer.

Amíg Tenre várt, megnézte, mit küldtek neki Snapchaten a többiek. Yangriel a habfürdőjéről küldött egy szétfilterezett képet, Yukhelza a húgával készített fagyikelyheket, Xiaomin és Rapdery pedig épp az előbbi repülőszőnyegén száguldozott. Mindenki elvolt, csak Kunfehérke nem találta a helyét, és még az sem vidította fel, amikor Ten megérkezett hozzá.
- Na, gyerünk! A kastélyban nem fogunk herceget találni neked - karolt belé oldalról, hogy elvigye a zárkózott hercegnőbarátját sétálni.
- Merre megyünk? - kérdezte Kunfehérke beletörődve a sorsába.
- A város felé - indult el Ten az erdei úton, Kun kastélyát ugyanis egy negyed órányi gyaloglás választotta el a többi embertől. - Hátha útközben összefutunk pár helyes sráccal.

Séta közben Kunfehérke a madárcsicsergést hallgatta, és kivételesen Ten sem beszélt hozzá. Andalogva haladtak egyre beljebb az erdőbe, amikor egyszercsak egy útonállóval találták szemben magukat, aki miután halálra rémisztette a fegyvertelen hercegnőket, az értékeiket követelte tőlük.
- Nincs nálunk semmi - hátrált Kun kétségbeesetten. Hiába voltak ketten egy ellen, a fekete ruhásnak egy méretes kés volt a kezében, így semmi esélyük se volt.
- Dehogynem - lépett hozzá közelebb, az arany nyakláncára vezetve a tekintetét. - Add azt ide, ostoba hercegnő!
- Nem! - kapott a nyakához Kunfehérke, Ten meg hangosan felsikított, ahogy az idegen a barátjára emelte volna a kezét, ekkor azonban szapora lódobogást hallottak a közelükből, és egy pillanattal később egy óriási fekete ló toppant ki az útra a fák közül.
- Hagyd őt békén! - kiáltott le a lovas az útonállónak, aki a lótól megrettenve hátrálni kezdett. - Takarodj innen!
- M-máris - iszkolt el, a lovas pedig leugrott a nyeregből, így felfedve zöld ruháját és felhőként úszó vörös haját.
- Hercegnők, jól vagytok? - lépett oda Kunhoz és Tenhez. - Megsérültetek?
- Neked hála, nem - szólalt meg először Kunfehérke. - Köszönjük, hogy megmentettél.
- Semmiség - legyintett a harmadik hercegnő. - Merida vagyok.
- Engem hívj csak Kunnak - mondta ő, miközben egy pillanatra se vette le a szemét Meridáról. - Ő meg itt Ten.
- Örvendek - biccentett Alíz felé a vörös hajú.
- Van kedved velünk jönni a városba? - Kunfehérke el se hitte volna, hogy ezt ő mondta, ha nem a saját hangján hallotta volna.
- Végül is miért ne? - mosolygott rá Merida, az a mosoly pedig Kun száját is mosolygásra késztette.
- Akkor menjünk - indult el a két másik hercegnő között.
- A lovamat nem bánjátok, ugye? - intett Merida az állatnak, aki engedelmesen melléjük szegődött.
- Nem, dehogy - Kun valószínűleg semmit se bánt volna, de ezt azért nem mondta ki hangosan. A végén Merida még azt hinné, hogy első látásra belészeretett, mint a mesékben. Pedig valójában... tényleg valami ilyesmi történt.