XOXO (Kisses and Hugs)

Egyszer - SungTaro (NCT)

Amikor Sungchan először látta Shotarot, a fiú egyedül táncolt az egyik gyakorlóteremben. Akkor még nem mert odamenni hozzá, ahhoz Taro túl profinak tűnt, és Sungchan meglehetősen szégyenlős srác volt, főleg ha új emberek megismeréséről volt szó. Pár nappal később ismét összefutottak az egyik folyosón, szó szerint, mert kis híján fellökték egymást, azonban ez a találkozás is csak sűrű bocsánatkérésekkel végződött, ami Sungchannak túl kevés volt. Érdekelte őt a táncos fiú, akinek olyan cuki arca van, de valamiért mégsem merte megszólítani őt csak úgy, és ha látta is nap közben, mindig csak messziről figyelte, hogy éppen mit csinál.

Shotaronak nem nagyon tűnt fel Sungchan. Nagyrészt egyedül volt, csak akkor kért segítséget valakitől, ha már tényleg szüksége volt rá, és barátkozni se nagyon barátkozott senkivel, bár ezzel azért nem volt teljesen megelégedve így. Szívesen beszélt volna más gyakornokokkal a munkán kívül is, de mivel nem az anyanyelve volt a koreai, még nem volt annyira biztos magában, hogy csak úgy megszólítson bárkit is.

Sungchan egyszer aztán elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ő beszélni fog Shotaroval. Látta, hogy a fiú szinte mindig egyedül van, ezt pedig meg akarta szüntetni, vagyis csak akkor, ha Taro is szerette volna. Nem ismerte őt, lehet hogy azért nincs vele senki, mert szeret egyedül lenni, és nem azért, mert ugyanúgy ügyetlenül szerez barátokat, mint ő. Nem akart a terhére lenni semmiképpen sem, de ezt nem tudta kideríteni csak úgy a távolból, beszélgetés nélkül.

Shotaro kidobta a Kit-Kat csokija papírját a legközelebbi kukába, majd csatlakozott a többiekhez. Egy bonyolult koreográfiát tanultak éppen, amihez maximális koordináció kellett legyen a táncosok között, Taro azonban szerette a kihívásokat. A társainak nagyrészt csak a nevét tudta, illetve azt, hogy háttértáncosnak vagy idolnak gyakorolnak-e, de jelenleg nem bánta ezt annyira. Mindenkinek mosolyogva köszönt, annak a magas fiúnak is, aki valamiért nem nézett a szemébe, aztán pedig már egyedül a koreográfus szavaira figyelt, meg a saját testére és annak mozgására.

Sungchan kifáradva rogyott le a földre a táncóra után és jó nagyot húzott a kulacsából. Meg volt elégedve az aznapi teljesítményével, mégha nem is volt olyan jó táncos, mint a többiek, és főleg mint Shotaro, akit egész nap csodált volna, ha lett volna rá ideje. Így viszont csak az ajtón kilépő fiú után futott, miután összeszedte minden bátorságát, hogy elmondja ezt neki, és végre megtegye az első lépést a barátságuk kezdete felé.

- Shotaro! Shotaro... - ragadta meg a fiú fekete pólóját Sungchan, majd rögtön el is engedte, ahogy ő zavartan visszanézett rá. - Sungchan vagyok - hajolt meg hamar, amit a másik röviden viszonzott.
- ...Mit szeretnél, Sungchan? - kérdezte Shotaro félénken felnézve az izgatott társára.
- Én csak... te olyan jól táncolsz! De nem is csak jól, mert te vagy a legjobb, akit valaha láttam, és... tudom, hogy szoktál külön gyakorolni egyedül - hadarta, mire Shotaro alig láthatóan bólintott. - Szóval igen, és arra gondoltam... arra g-gondoltam... - jött egyre jobban zavarba Sungchan, de aztán valahogy csak befejezte a mondatot. - Szóval arra gondoltam, hogy gyakorolhatnánk együtt. Persze csak ha nem bánod - halkult el a hangja, ahogy szégyenében lesütötte a szemét.
- Nem bá... vagyis, igen... - Shotaro arcán látszott, hogy küszködik a szavakkal. - Én szívesen táncolnék veled.
- Komolyan? Köszi köszi köszi! - ölelte át őt hirtelen Sungchan, de amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is távolodott tőle. - Alig várom, hogy tanulhassak tőled. Később találkozunk! - intett neki, ahogy elszaladt a folyosón, ugyanis szüksége volt egy kis időre egyedül, amíg felfogja, mi is történt pontosan az előbb.

Aznap este volt az első alkalom, hogy találkoztak ketten az egyik kisebb táncteremben, és Sungchan legalább úgy izgult, mintha az első fellépésük lenne. Lassan a terem közepére sétált, ahol már ott várta őt Shotaro, és halkan köszönt neki, nehogy a másik észrevegye, mennyire remeg a hangja.
- Szia...
- Szia Sungchan. Kezdhetünk? - kérdezte mosolyogva Taro, a mosolya pedig annyira aranyossá tette őt, hogy Sungchan egy darabig nem is tudott válaszolni neki.
- P-persze. Ezért jöttem - lépett mellé elszántan.
- Akkor gyerünk - kapcsolta be a zenét Shotaro, ezzel pedig kezdetét vette az életüknek az a szakasza, amit aztán később mindketten csak az aranykorként emlegettek.