XOXO (Kisses and Hugs)

So sweet - DoWoo (NCT)

- Felelsz, vagy mersz? - néztem kihívóan Doyoungra, ugyanis őt még senki nem hívta ki közülünk.
- Felelek - túl jól ismert. Ha a másikat mondta volna...
- Szeretsz? - tettem fel az ilyen esetekre tartogatott pótkérdést a jól ismert magas hangomon.
- Ez milyen kérdés? - visszakozott Doyoung, mintha félne válaszolni.
- Egyszerű. Szeretsz, vagy nem? - bámultam rá pislogás nélkül.
- Persze. Persze, hogy szeretlek Jungwoo - mondta, azonban nem nézett a szemembe közben, amiből tudtam, hogy valami nincs rendben. Mi a baja a kérdésemmel? Semmi cikire nem voltam kíváncsi, akkor meg miért fordult el?

Elhatároztam, hogy kiderítem. Amikor ismét rám került a sor, a velem szemben ülő Doyoung hyungra vezettem a tekintetem, aki azonban erre szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Felelsz, vagy mersz? - kérdeztem tőle magamhoz képest egész halkan.
- Felelek - motyogta ő válaszul. Olyan érzésem volt, mintha minden és mindenki eltűnt volna körülünk, és csak mi ketten léteznénk egy hosszú cső két végén, amin éppcsak átjut a hangunk.
- Mi a baj?
- Semmi.
- Ebben a játékban igazat kell mondani.
- Akkor nem játszom tovább - állt fel Doyoung, ezzel megtörve a varázst, és elindult a Taeyonggal közös szobája felé, mit sem törődve az utána szólókkal, köztük velem.
- Ezt most miért kellett, Jungwoo? - fordult felém először Yuta. - Miért kellett még jobban megbántanod?
- Igen, most elszúrtad a játékunkat - szállt be Haechan is a hibáztatásomba.
- Kit érdekel a játék? Inkább Doyounggal kéne beszélni - állt volna fel Taeil a földről, Taeyong azonban megelőzte őt.
- Megyek én. Ha lehet egy darabig ne zavarjatok.

Ez a darabig elég sokáig eltartott, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam Doyoung miatt. Akaratlanul bántottam meg őt, és most ki kellett engesztelnem valahogy, de ötletem se volt, hogy hogyan csináljam, ha a cukiskodás nem működik. Eddig sose hagyott cserben ez a tehetségem, és nem tudtam, mi másra támaszkodhatnék helyette. Ha legalább engedné, hogy beszéljek vele...

Amikor Taeyong visszatért a köreinkbe, én azonnal a kérdéses szoba elé osontam. Kopogás előtt vettem egy utolsó mély levegőt, majd megvártam, hogy Doyoung kiszóljon nekem, és lassan beléptem az ajtón.
- Hyung... sajnálom, nem akartalak megbántani - mondtam, mire felemelte a fejét, így megláttam a szomorú szemeit, amikből egyértelművé vált, hogy sírt. - Ne haragudj kérlek.
- Nem haragszom rád, Jungwoo - szólalt meg halkan Doyoung. - Csak most... egy kicsit egyedül szeretnék maradni.
- Nekem van egy jobb ötletem - léptem oda hozzá, és hiába állt már nekem háttal, én attól még köré fontam a karjaimat, és hozzásimultam a szürke pulóverbe bújtatott felsőtestéhez. - Mi a baj, hyung? Miért sírtál?
- Nem szeretnék beszélni róla - sóhajtott Doyoung, én pedig egyre jobban megsajnáltam őt.
- Akkor legalább fordulj meg, hogy átölelhesselek rendesen - kértem, amit meg is tett, azonban ahogy újra odaléptem hozzá, a beígért ölelés helyett az kezdett el foglalkoztatni, hogy az arca milyen közel van így az enyémhez. Kicsit meg kellett emelnem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, de amikor összekapcsolódott a tekintetünk, hirtelen elfogott egy nagyon furcsa érzés. Mintha egy burokba léptem volna be, aminek a belsejében nincs semmi negatív. Gyengén bizseregni kezdett a hasam, és a levegőt is gyorsabban vettem, ugyanakkor mégis nyugodt voltam, mert tudtam, hogy itt nem bánthat senki és semmi, hiszen csak ketten voltunk Doyounggal, Doyoung és én... én és Doyoung...

Nem tudom, hogy jutottam el oda, hogy megcsókoltam őt. Valahogy ösztönösen jött, az eszemmel nem tudtam volna, hogy mit csináljak, valami más azonban szavak nélkül is irányított. A csókunk puha volt, és óvatos, Doyoung többször is  az arcomra simított közben, én pedig csak simán a mellkasára támasztottam a kezeim, mert nem jutott eszembe más. Ebben mondjuk közrejátszhatott az is, hogy Doyounggal csókolózni észvesztő érzés volt, és akkor ott nem is kívántam semmi mást, csak hogy ez a varázslatos pillanat örökké tartson. Aztán persze nem tartott, Doyoung hirtelen elszakadt az ajkaimtól, mintha álomból riadna fel, és zavarodott tekintettel vizslatott engem, mintha én tehetnék az egészről, pedig egyértelműen viszonozta a csókomat, még ha az látszólag a semmiből jött is.

- Mi-miért csináltad ezt? - kérdezte, amire hirtelen nem tudtam értelmesen felelni.
- Nem tudom - motyogtam azonnal megbánva, ami kijött a számon, de már nem lehetett visszavonni.
- Menj el, Jungwoo - fordított nekem ismét hátat, eltűntetve a rózsaszín köd utolsó nyomait is, én pedig csalódottan indultam el az ajtó irányába, a csók emlékével az ajkaimon.
- Szóval utálsz. Ezért nem volt őszinte a válaszod a kérdésemre - vontam le félhangosan a következtetést, ekkor azonban egy rántást éreztem az alkaromon, és megint szembekerültem Doyounggal.
- Nem utállak - szólalt meg nyugodtan, a hangjába azonban egy kevés szomorúság is vegyült. - Nem utállak, Jungwoo.
- Akkor? Nem értem... mi volt a bajod lent? És mi a bajod most? Nem értelek, hyung...
- Az, hogy te mindenkit szeretsz - vágott a szavamba eltökélten - én viszont csak téged... szeretlek - nyögte ki elkeseredetten, és én végre megértettem mindent. A felelsz vagy merszet, a távolságtartását, a csókot... már csak az az egy kérdés maradt, hogy vajon én szeretem-e őt.
- Én...
- Ne, nem akarom hogy sajnálatból szeress - engedte el a karom Doyoung. - És tudom, hogy nem vagy szerelmes belém, szóval ne is próbálkozz tettetéssel.
- Hyung, én lehet hogy még nem tudom, pontosan mit érzek irántad - mondtam, amint sikerült összeszednem a gondolataimat. - De azt tudom, hogy mást nem csókoltam volna meg.
- Jungwoo... te a világ legszerethetőbb embere vagy, keress magadnak valakit, akit teljes szívből viszont tudsz szeretni.
- De hát már találtam - léptem oda hozzá, olyan közel, hogy ismét körbevonjon minket az a bizonyos boldogságfelhő, a mindeddig lappangó szerelem, ami összekötötte a szívünket. - Megcsókolhatlak?
- Csak ha tényleg azt érzed, amit én - válaszolt Doyoung, én pedig egy másodperccel sem várakoztattam őt tovább, és a mézédes ajkainak nyomtam az enyémeket.