XOXO (Kisses and Hugs)

Napsugár - MarkHyuck (NCT)

Egy szál vörös rózsával a kezemben léptem ki a virágüzletből, majd gondosan szétnéztem az út szélén, és átsétáltam annak másik oldalára, ahol a járda szélesebb volt, és a kora délutáni napfényben fürdött. Nem kellett sietnem, ugyanis a találkozóm csak fél óra múlva volt esedékes a közeli buszpályaudvar melletti parkban, az ajándékot pedig a vártnál gyorsabban sikerült beszereznem, így mosolyogva sétáltam, lassan, a nap felé fordítva az arcom. Február ellenére kellemes meleg kezdett lenni, noha reggel, amikor az egyetemre indultam, még nem volt az, ígyhát hamar kicipzároztam a vékony kabátomat, ami eddig eltakarta a bordó, kenguruzsebes pulóveremet, aminek a színe most remekül passzolt a rózsához. Óvatosan tartottam a kezemben a szerelmemnek szánt virágot, nehogy felsértsék a kezemet a tövisei, miközben csak a várva várt találkozásra tudtam gondolni.

Haechannal nyolc hónapja vagyunk együtt, és ez idő alatt egyre jobban beleszerettem az én kis napsugaramba, aki a becenevéhez hűen tette szebbé és aranylóan csillogóvá a mindennapjaimat. Igaz nem tudtunk gyakran találkozni, mert ő a város másik felében lakik, és ott is dolgozik egy kávézóban, de minden egyes pillanat megérte, és megéri, amit vele kettesben tölthetek. Benne mindent megtaláltam, amit csak egy párban kereshetek, kedves, aranyos, megértő, és órákig tudunk beszélgetni a legkülönbözőbb témákról, amellett hogy hozzám hasonlóan neki is fontosak az érintések, úgy mint az ölelés vagy a csók, így jól ki tudjuk fejezni az egymás iránti érzéseinket. Bár néha még mindig meglep, hogy egy ilyen fantasztikus sráccal hozott össze az élet egy olyan átlagos embert, mint én, de ő meglátott valamit bennem, ami miatt engem választott, és ez a gondolat mindig fölmelegít, mint az arcomat cirógató napsugarak, amiket úgy szeretek.

Haechan már ott álldogált a rügyező mandulafa alatt, aminek a törzsénél találkozni szoktunk, így én gyorsan a hátam mögé rejtettem a rózsát, és úgy közeledtem felé tovább. Amikor észrevett engem, édesen elmosolyodott és kilépett a fa árnyékából, a nap pedig arannyá változtatta az egyébként világosbarna haját, ami még gyönyörűbbé tette őt. Talán nincs is nála szebb teremtmény a földön.
- Szia - húztam magamhoz egy üdvözlő csókra, ami kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztem. - Boldog Valentin napot, kis napsugár - nyújtottam át neki az egy szál virágot, mire ő szégyenlős mosollyal az arcán a kezébe vette azt.
- Nem kellett volna, Mark... én nem hoztam neked semmit - sütötte le csillogó barna szemeit.
- Hoztad magadat. Nekem az a legnagyobb ajándék - söpörtem ki egy aranyló tincset az arcából. - A rózsa csak egy meglepetés, hogy örülj neki - magyaráztam kedvesen.
- Örülök neki - szagolta meg csukott szemmel a rózsát Haechan, majd újra rám emelte igéző tekintetét. - De tudod kinek örülök jobban?
- Na kinek? - szálltam be a játékba.
- Találd ki - suttogta, mielőtt az ajkai találkoztak volna az enyémekkel, én pedig boldogan túrtam bele a selymes hajába, fogtam át a derekát, és csókoltam meg őt, minden szeretetemet beleadva, amit csak iránta éreztem. Nem létezett nagyobb boldogság számomra, mint hogy a karjaimban tarthattam törékeny testét, magaménak mondhattam a szerelmét és közelről érezhettem a testének melegét, ami talán kicsit magasabb is volt más emberekénél...

Haechan hirtelen húzódott el tőlem, ahogy felszisszent a fájdalomtól, amit a rózsa tövisei okoztak neki.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva az eddig a virágot tartó kezéért kapva, ő azonban gyorsabb volt nálam és a szája elé húzta az összeszorított öklét.
- Semmi bajom - mondta gyorsan, de az arca nem ezt tükrözte. - Nyugi, csak pár karcolás.
- Azért mutasd - fogtam meg a kezét, és óvatosan kihajtottam az ujjait, így felfedve a három pici sebet a tenyerén, amikből éppcsak alig szivárgott a vér. Ez tényleg nem tűnt vészesnek, elvégre egy rózsa volt az egész okozója, azonban ami azonnal szemet szúrt nekem, hogy a vére... Haechannak aranyszínű volt a vére. Aranyszínű cseppek ültek a tenyerén, és azok aranyszínű patakká álltak össze a jól ismert vonalon, ami minden ember tenyerén ott virít, csakhogy az emberek vére még a legritkább esetben sem arany...

- Valamit el kell mondanom - ahogy felnéztem a szerelmem arcára, a máskor mindig mosolygó szemeiben tehetetlenséget és rémületet láttam. - Igazából már rég el kellett volna mondanom, csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, meg hát féltem, hogy hogyan reagálnál... nem hinnél nekem, vagy egyenesen őrültnek tartanál - sóhajtott, én pedig legszívesebben rögtön magamhoz öleltem volna őt, hogy megnyugtassam, azonban a döbbenettől nem tudtam megmozdulni sem. - Hazudtam neked, Mark - nézett a szemembe. - Nem a hetes busszal jövök ide. Nem az utolsó előtti megállójánál lakom. A kávézó, ahol dolgozom, nem is létezik. Én valójában... - látszott rajta, hogy ezt nehezen mondja ki. Mintha szégyellné a dolgot, vagy egyenesen félne tőle. - Nem vagyok ember - nyögte ki végül, amit először fel se fogtam rendesen. - Nem ember vagyok, hanem egy...
- Egy mi? - Haechan letörölte az arcáról a kicsordult könnyeit és úgy válaszolt.
- Tündér. Naptündér vagyok, Markie - suttogta.
- És ez... mit jelent pontosan? - mindent tudni akartam róla, amit csak lehetett, megérinteni viszont nem mertem őt. Attól féltem, hogy elillan, mint egy délibáb, noha korábban soha nem történt ilyesmi.
- Varázserőm van, és a nap... sok olyan van még, mint én - egyszerűsítette le a dolgokat. - Ha mi nem lennénk, nem sütne a nap. És igazából csak annyi a dolgunk, hogy... ezt nehéz elmagyarázni, de amikor dolgozom, olyan vagyok, mint egy napsugár. És azt nézem fentről, amit érdemes nézni - emelte fel a fejét. - Így találtam rád. Amíg nem láttalak meg egy iskolatársaddal beszélgetni, azt hittem tökéletesen elégedett vagyok az életemmel, akkor azonban az után kezdtem el vágyódni, hogy én legyek az, akivel beszélgetsz. Minden nap figyeltek, hogy hova mész és mit csinálsz, eközben pedig egyre jobban megtetszettél nekem, és személyesen is meg akartalak ismerni. Ezután találkoztunk, ismerkedtünk, én belédszerettem, ugyanakkor szörnyen féltem attól, hogy ha ezt megtudod rólam, akkor vége lesz a kapcsolatunknak, és... sajnálom - Haechan arcán végigfolytak a könnyei, az eddig ép kezével pedig olyan erővel szorította a rózsát, hogy a földre csöpögött a kiserkenő vére. - Bocsáss meg, Markie, én nem akartam rosszat, csak...
- Ne bántsd magad - vettem el tőle a virágot, és megfogtam a sebesebb kezét. - Nem haragszom rád, de lenne egy kérdésem. Csináltál valaha valamit... valami olyat velem, ami varázslat volt? Manipuláltál bármit is az érzéseimből? - kérdeztem félve. Nagyon nem akartam igent hallani.
- Nem, soha. Nem is tudnám, én csak ehhez értek - simított végig az arcomon az ujjaival Haechan, én pedig megéreztem a napot, a vidám napfényt, ami nap mint nap az utamon kísért...
- Te voltál? - néztem csodálattal az én egyetlen napsugaramra. - Végig te voltál?
- Lehet. Lehet, hogy én voltam - mosolyodott el Haechan, én pedig gondolkodás nélkül húztam magamhoz, és csókoltam szájon őt, olyan szenvedélyesen, mint még korábban soha. Ezúttal az ő csókja is más volt, valahogy varázslatosabb, szédítőbb, mint az eddigiek, és most hogy megtudtam, ki is ő valójában, ahogy felfedte előttem az utolsó kis részletet az életéből, amit még nem ismertem, egyszerre minden a helyére került. Tudtam, hogy vele akarom leélni az egész életem, akármi is lesz a jövőben. Csak ő és én, mi ketten...
- Beragyogod az életem, Haechan - súgtam az ajkaira, amint egy pillanatra elszakadtunk egymástól. - Semmiért sem tudnék haragudni rád. Soha.
- Te viszont az életemet adod nekem már a kezdetektől fogva - bújt hozzám szorosan a szerelmem. - Ugye érted, mire gondolok?
- Azt hiszem igen - simítottam végig a hátán a rózsátlan kezemmel, nehogy akár egy kicsi fájdalmat is okozzak neki. Ahhoz túl értékes volt ő nekem.

- Szeretlek napsugaram.
- Én is téged, életem.