XOXO (Kisses and Hugs)

Kisses 2.0 (part 2) - YeonBin (TXT)

- Nézzétek, bealudt a holdkóros kis Soobin. Pedig mindjárt odaérünk - mutatta a haverjainak az a srác, aki már kilencedikben sem talált magának jobb elfoglaltságot mások piszkálásánál. - Fel kéne kelteni, nem gondoljátok?
- Fogadjunk, hogy innen beletalálok ezzel a szájába - emelt fel egy összegyűrt alufólia galacsint a mellette ülő, de a busz pont akkor kanyarodott el, így az végül Yeonjun válláról pattant le a földre, aki hamar összerakta magában a dobás eredeti célját.
- Azt hittem tényleg eltalálod. Hogy lehet így aludni? Mintha be akarná kapni az egész buszt.
- Vagy inkább csak Yeonjunt - nevetett a mögöttük lévő sorból valaki, ekkor viszont megjelent előttük a szóban forgó fiú, aki az ülésükre támaszkodva nézett le rájuk, mérhetetlen undorral és némi unalommal az arcán.
- Mi az, testőrkém? Verekedni akarsz? - kérdezte tőle a balhé kezdeményezője.
- Az ilyen emberek, mint te, meg sem érdemlik, hogy hozzájuk érjek - felelte Yeonjun, majd hátra pillantott a válla felett, hogy lássa, Soobin alszik-e még. - Én ébresztem fel őt. Ti meg keressetek jobb életet magatoknak.
- Jobbat, azt mondod? - húzta fel a szemöldökét az, amelyik a galacsint dobta. - Engem legalább viszontszeret a barátnőm.
- Sajnálom a barátnődet - hagyta ott őket Yeonjun, hogy visszaüljön Soobin mellé, és óvatosan ébresztgetni kezdje őt. A tizenkettedikes osztálykirándulás első napja elég eseménydúsra sikeredett, így nem csodálkozott rajta, hogy a barátja elaludt a buszon a szállásuk felé. Szíve szerint nem is zavarta volna őt a szunyókálásban, de tényleg majdnem megérkeztek már, és ő nem bírta volna még Soobint is cipelni a csomagja mellett. Az már más kérdés, hogy valószínűleg anélkül sem.

Soobin arra ébredt, hogy valaki az arcát csipkedve szólongatja a nevét, de csak azután pattantak ki a szemei, hogy ez a valaki gyengéden megpuszilta őt. A puszi elkövetője egyértelműen kiderült számára, ahogy a kedvesen mosolygó Yeonjunra nézett, a hasában randevúzó pillangók miatt azonban képtelen volt értelmesen megszólalni.
- H-hol vagyunk?
- Mindjárt a szálláson. Pár óra múlva már alhatsz is rendesen.
- Az jó - hajtotta a barátja vállára a fejét Soobin. Hiába töltötte majdnem az egész nyarát Yeonjunnal, még mindig nem tudott hozzászokni ehhez a furcsa érzéshez, ami a tőle kapott puszik után jelent meg a legtöbbször. Hallott ugyan különféle pletykákat a köztük lévő esetleges szerelemről, főleg miután a negyedik közös szeptembert is elkezdte a gimnáziumi osztályával, ő azonban nem tudta elképzelni, hogy Yeonjun más legyen neki, mint a legjobb barátja. A szerelem az más. Ha Soobinnak megtetszene valaki, elhívná őt randira, és onnantól egymás párjai lennének, na az lenne a szerelem. De az ember nem szerethet bele a legjobb barátjába. Az valahogy nem tűnik helyesnek.

Soobin még egy jó ideig nem alhatott, mert vacsora után az osztályfőnökkel együtt kellett valamit játszani, utána meg a csapat többsége abban a szobában kötött ki, ahol az ő ágya is volt, így inkább kijött levegőzni, hogy megszabaduljon az őt körülvevő tömegtől. A diákszálló épülete körüli kert pont megfelelőnek bizonyult egy kis pihenéshez, és Soobin az egyik fa törzsének támasztva a hátát telepedett le a fűbe, hogy a sötét égen felbukkanó csillagokat bámulja. Nem igazán gondolt semmire eközben, csak élvezte a hűs levegőt és a csöndes egyedüllétet, ami azonban nem tartott olyan sokáig, mint szerette volna.

- Soobin, te vagy az?
- ... Yeonjun?
- Soobin! Csakhogy megvagy végre - térdelt le elé kapkodva a fiú, hogy szorosan magához ölelje őt. - Úgy aggódtam érted.
- Miért? Hisz itt voltam végig - értetlenkedett a magasabb.
- És szóltál nekem, hogy kijössz?
- Ja, nem... - hajtotta le a fejét Soobin. - Bocs hogy nem szóltam, csak túl sok volt az ember, te meg épp nem voltál mellettem, és...
- Mindegy, most már itt vagyok - vágott a bocsánatkérés közepébe Yeonjun. - Maradhatok is?
- Persze - mutatott a fűre maga mellett Soobin, Yeonjun pedig gyorsan elhelyezkedett, a változatosság kedvéért a barátja vállára hajtva a fejét.
- Túl sokat aggódom miattad, ugye? - kérdezte halkan egy kicsivel később.
- Egy kicsit igen - válaszolt Soobin diplomatikusan.
- Akkor nem csak én érzem így - nevetett megkönnyebbülten a fiú. - De nem az én hibám, hogy még mindig azt a Soobint látom benned, aki az első napján eltévedt a suli folyosóin.
- Azóta már egész jól kiismerem magam - védekezett komolytalankodva a magasabb fiú.
- Tudom. Tudom, hogy nem kellene így éreznem irántad - váltott újra hangulatot Yeonjun, amit a másiknak nehéz volt követnie.
- Hogyan?
- Hát hogy ennyire féltelek mindentől - sóhajtott, mire Soobin gyengéden átkarolta a derekát.
- Valami azt súgja, hogy nem csak ezért vagy szomorú - szólalt meg halkan, mire Yeonjun ijedten nézett rá. - Én olyan sokszor mondom el neked, hogy mi bánt éppen, hogy azt nem is tudom, téged mi bánt. Szóval... elmondod?

Yeonjun nem számított rá, hogy Soobin ma még az érzéseiről fogja kérdezni őt. Eddig minden alkalommal sikerült elterelnie a témát, amikor közel kerültek hozzá, most azonban erre esélye sem volt. Mégis hogy valljon szerelmet a világ leglassabb felfogású fiújának, amikor egyáltalán nincs felkészülve rá egyikük sem? Ahogy Soobin érdeklődő tekintete és óvatlanul elnyílt ajkai egyre közelebb kerültek hozzá, már gondolkodni sem tudott rendesen, és végső elkeseredésében felrúgott minden biztonsági szabályt, amit önmaga miatt állított fel maguk közé, hogy ennyi év után végre megcsókolhassa a titokban szeretett legjobb barátját. Soobin erre persze meglepődött, nem is kicsit, de a hasában keringőző pillangóhadsereg arra késztette őt, hogy a legjobb tudtása szerint csókoljon vissza. Nem értette, miért csinálják ezt, és hogy miért ilyen jó érzés, amikor viszont Yeonjun ismét megcsókolta őt, már tudta, hogy akár ezredszerre is hagyná neki, ha nem milliószorra. Yeonjun ajkai még az otthoni párnájánál is puhábbak voltak, nem is beszélve az ízükről, ami a fiú illatának tökéletes megfelelője volt, és ahogy Soobin gyengéden az arcára simított, egy pillanatra összeért a nyelvük is, amibe mindketten beleborzongtak...

- Ez... elég jó válasz? - kérdezte Yeonjun kipirult arccal, miután Soobin szemében elveszve igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat a csókok után.
- Nem - hajtotta le a fejét a másik szégyenkezve. - Nem értek semmit, Yeonjun...
- Akkor elmagyarázom - sóhajtott a fiú, mint amikor a barátjának matekból kellett a segítség. - Szeretlek Soobin. Szerelmes vagyok beléd már évek óta, és... és emiatt nem tudtam teljesen őszinte lenni veled. Remélem, megbocsátasz, amiért eddig nem mondtam el. Nem akartam elrontani a barátságunkat, meg hát láttam, hogy nem veszed a jeleimet... Neked mindenhez direkt magyarázat kell, és én nem voltam felkészülve arra, hogy ezt elmondjam neked. Még most sem vagyok az - nevetett fel halkan, amivel Soobin ajkaira is halvány mosolyt csalt. - Szeretnék a legjobb barátod helyett a párod lenni. De ha nem viszonzod, amit érzek, azt is megértem, és akkor maradhatunk barátok. Már ha ezek után az még lehetséges...
- Ha barátok maradunk, soha többé nem csókolsz meg, igaz? - kérdezte Soobin ártatlan tekintettel.
- Nem. Az úgy csak fájdalmat okozna nekem - motyogta Yeonjun, mire a másik hamar kérdezett tőle egy újabbat.
- Ha azt mondom, hogy én is szeretlek, akkor mi fog történni?
- Nagyjából az, ami eddig is - felelte Yeonjun nyugodtabban. - Csak annyi, hogy még több időt akarok majd veled tölteni, és járhatnánk randikra is, ha lesz időnk rá a tanulás mellett, de egyébként nem sok minden változna.
- És... honnan tudom, hogy én is szeretlek?

Yeonjun gondolkodott egy darabig, mielőtt válaszolt volna Soobinnak.
- Én onnan tudom, hogy mindig rád gondolok esténként, amikor nem vagy velem. Meg onnan, hogy mindig vigyázni akarok rád, különösen a szívedre, ami nálam lenne a legnagyobb biztonságban. Ezen kívül olyan közel akarok lenni hozzád, amennyire csak lehetek, mert olyankor elkap egy furcsán jó érzés itt - tette a hasára a kezét Yeonjun, ekkor pedig végre Soobint is elérte a felismerés, hogy amit érez a barátja iránt, az nem barátság. Hanem annál valami sokkal mélyebb.
- Csókolj meg újra - kérte Yeonjuntól izgatottan.
- Miért, máris elfelejtetted, milyen érzés? - viccelte el a dolgot a fiú, mire Soobin a saját kezébe vette az irányítást, aminek rajta kívül a pillangók is rendkívül örültek.
- Nem - motyogta, miután elvált a másik ajkaitól. - Csak még mindig alig hiszem el, hogy szeretlek.
- Soobin... - Yeonjun arca egyre vörösebb lett, ahogy lassan megemésztette a magasabb szavait.
- Én is érzem, amit te - jelentette ki a fiú magabiztosan. - Szóval nyugodtan megcsókolhatsz, mert nem akarok többé a legjobb barátod lenni.
- Én sem a tiéd - bújt hozzá Yeonjun, a túlcsorduló érzelmei pedig örömkönnyekként jelentek meg a szemében. - Sze-szeretlek Soobin.
- Én is szeretlek - mondta ki a másik, gyengéden megpuszilva Yeonjun homlokát, a koraőszi este pedig hirtelen sokkal melegebbnek és befogadóbbnak tűnt körülöttük. Mintha egy cseppnyi szeretet visszahozhatná a nyarat, akár csak egy pillanatra is. Egy nagyon kellemes és boldog pillanatra.