XOXO (Kisses and Hugs)

Amiben Mark nem tud koreaiul (part 4) - MarkHyuck (NCT)

A téli szünet sokkal hamarabb jött el, mint szokott, hiába kezdődött dátum szerint egy nappal később, mint tavaly. Furcsa volt egyedül lenni otthon, hiányzott a nyüzsgés, ami a suliban körülvett, de főleg Donghyuck hiányát éreztem, ami lassan annyira maga alá nyomott, hogy az egyetlen eszközhöz fordultam, ami összeköthetett vele. Megkerestem őt az összes lehetséges közösségi oldalon, beszíveztem vagy ötven képét Instagramon, és éppen a Snapchatet nyitottam volna meg, amikor megelőzött, és küldött magáról egy fotót, amin kikerekedett szemekkel néz a kamerába.
- Úgy érzem, valaki figyel engem - olvastam félhangosan a feliratot, válaszul pedig én is küldtem egy képet neki, egy párnával eltakarva az arcom alsó felét, és ezzel együtt a zavart mosolyomat. Üzenetnek annyit tettem hozzá, hogy csak hiányzik nekem, ami igaz is volt, és nem is kellett utána sokat várnom Donghyuckra. A következő képén két ujjából formázott szívecskét mutatott nekem, olyan arckifejezéssel, mintha már előre tudná, mi lesz rá a reakcióm, és annyira nem járhatott messze a valóságtól, mert azt hittem felrobban a szívem, aminek minden egyes darabkája hozzá akart repíteni.
„Hogy lehetsz ennyire cuki?"
„Úgy, hogy én vagyok Lee Donghyuck" jött a válasza, amit egy újabb fotóval toldott meg, amin mosolyogva behunyta a szemét, és a tenyerével támasztotta meg az állát.
„Azt hiszem lesz egy külön albumom csak a te képeidnek" írtam neki lángoló arccal, amivel tovább növeltem a magabiztosságát.
„Csinálj egyet a közös képeinknek is"
„De azokból még alig van"
„Akkor csináljunk többet. Gyere el velem teázni. Ma délután."
„Csak te meg én lennénk?"
„Igen, miért? Talán félsz tőlem, Mark hyung?"

Természetesen igent mondtam neki végül, de rettenetesen izgultam a találkozás miatt. Még sose mentünk el sehova kettesben, és nem tudtam, mire számítsak tőle. Mennyivel lesz másabb, mint a suliban? És mi lesz, ha úgy dönt, mostantól nem csak barátként közeledik felém? A ruhámat is alig tudtam kiválasztani, pedig csak a pulóvereim között kellett döntenem, és amikor végre sikerült elindulnom otthonról, rögtön elcsúsztam az első jeges folton a járdán. Szerencsére nem estem nagyot, de azért reméltem, hogy senki nem látta a bénázásomat, egy negyed órával később pedig további balesetek nélkül megérkeztem a suli elé, ahol már ott találtam Donghyuckot.
- Régóta vársz? - kérdeztem a gyors köszönés után.
- Csak most jöttem - mosolygott rám olyan édesen, ahogy szokott, pedig tudtam, hogy hazudik.
- Azért meghívhatlak, hogy kiengeszteljelek?
- Ha ragaszkodsz hozzá - vont vállat Donghyuck, és elindult mellettem a célunk irányába. - Csak aztán lehet hogy megbillen a kezem, és a lehető legdrágább italt rakom össze magamnak. Vagy leadok egy rendelést minden napra a következő tíz évre.
- Legyen húsz - szóltam közbe, mire meglepetten elnevette magát.
- Te titokban milliomos vagy, Mark?
- Nem, de elég csak rád néznem, és már képtelen vagyok neked nemet mondani - vallottam be, magam sem tudom, hogy miért.
- Ez velem is így van - mondta halkan Donghyuck, így most rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek. - Csak te sose kérsz tőlem semmit.
- Mit kérjek?
- Akármit - nézett rám átható tekintettel, amire egy szót sem tudtam kinyögni, azonban ő se várt feltétlenül választ.

Séta közben egyre gyakrabban ért össze a kezünk, de nem mertem ténylegesen megfogni az övét, nehogy félreértés legyen belőle. Nem akartam, hogy Donghyuck azt higgye, biztosabb vagyok az érzéseimben, mint valójában, viszont elutasítani sem akartam a közeledését, ezért csak hagytam, hogy fokozatosan történjenek a dolgok köztünk, ha már eljöttem vele randizni. Mert hát eléggé randiszaga volt ennek az egésznek, nem volt velünk senki más, hogy most először egyedül egymásra figyelhessünk, és Donghyuck az általa kiválasztott hely legeldugottabb sarkába húzott engem, miután mindketten megkaptuk a buborékteánkat, hogy lehetőleg senki se hallja az elkövetkezendő beszélgetésünket. A helyünk egy fal mellett húzódó pad egyik sarka lett, ami világoszöld és narancssárga színű párnákkal volt kibélelve, az italaink pedig számomra ismeretlenek, ugyanis Donghyuckot kértem meg, hogy rendeljen nekem is valamit, ami szerinte finom, mert nem volt valami sok tapasztalatom az ilyen teákat illetően, és amúgy sem tudtam elolvasni minden kiírást rendesen. Fizetni persze kifizettem mindkettőt, és nem is kellett egy vagyont otthagynom értük, mert a barátom végül nem szivatott meg azzal, hogy aranyozott bevonatot kér a poharára, nem mintha ez lehetséges lett volna egyébként. Mielőtt beleittunk volna a teánkba, csináltunk pár képet egymásról, meg kettőnkről is, amik közül néhány rögtön Donghyuck Instagramján kötött ki, én azonban későbbre halasztottam a feltöltést, mert annál sokkal jobban érdekelt az előttem lévő pohár tartalma. Meg Donghyuck.