XOXO (Kisses and Hugs)

Amiben Mark nem tud koreaiul (part 3) - MarkHyuck (NCT)

- Nyertél? - kérdezte Donghyuck, amikor visszaértem a termünkbe foci után.
- A csapatom nyert - javítottam ki őt, miután egy korttyal kiittam a kezembe nyomott fél literes palack felét.
- De miattad nyert - mosolyodott el a barátom. - Láttalak az ablakból. Lassan te leszel a suli sztárja.
- Csak utánad - ráztam meg a fejem, amire egy picit mintha elpirult volna. Már sokkal jobban megértettem a körülöttem lévők beszédét, mint amikor először beléptem az országba, és úgy ahogy válaszolgattam a hozzám intézett kérdésekre is, bár nem mindig tökéletes mondatokban.
- Ti megcsináltátok a házit? - nézett ránk könyörögve Jaemin.
- Én igen, de már fáradt voltam este, úgyhogy angolul - húztam el a szám sajnálkozva.
- Neked irodalomból nem is kell házit csinálnod - bökött oldalba Donghyuck. - Haladékot kaptál, nem?
- De, csak igyekszem nem nyárra hagyni az egész éves tananyagot - magyaráztam, mire Renjun elismerően bólogatott.
- Én is így csináltam, amikor Koreába jöttem. Csak velem a tanárok valamiért nem voltak olyan elnézőek, mint veled.
- Mert te nem vagy olyan cuki, mint Mark - jelentette ki Donghyuck csak úgy lazán, mintha mindenféle következmény nélkül mondhatna ilyeneket, amivel ismét elgondolkodtatott. Az a hobbija, hogy cuki külföldieket gyűjt maga köré és agyondicséri őket? Mert ha igen, nem tudom hogy érezzek ezzel kapcsolatban.

Jaeminnek végül lett egy sebtében lemásolt házija, az óra utáni szünetben pedig mind a négyen mentünk a folyosó falát támasztani, a teremben ugyanis ilyenkor szellőztetés folyt, ami november december környékén már nem volt túl kellemes. Nem beszélgettünk semmi különösről, Donghyuck válla azonban végig hozzáért az enyémhez annak köszönhetően, hogy külön figyelt rá, nehogy eltávolodjon tőlem akár egy pillanatra is. Nem mintha ezt bántam volna, hiszen kifejezetten szerettem a közelében lenni, inkább az zavart, hogy az együtt töltött másfél hónapunk alatt sikerült annyira magához édesgetnie, hogyha most kérne tőlem valamit, akármit, én azt gondolkodás nélkül megtenném. Persze tudtam, hogy nem fog semmilyen önző célból kihasználni, mert túl jószándékú ahhoz, de ettől még úgy éreztem, hogy nekem nincs meg ez a hatalmam felette, és ez gyengévé tett, mégha nem is mutattam ki. A merengésemből az szakított ki, hogy megláttam felénk közeledni Jenot, aki szőke helyett már pár napja kék hajjal létezett az iskolában, amit mellesleg nem tudom, hogyan sikerült elérnie, mivel a házirend külön pontban tiltja a természetellenes színeket. Még a vörös bizonyos árnyalatait is.

- Helló Mark - nyújtotta nekem az öklét, mint minden találkozásunkkor. - Sziasztok - intett a többieknek is, akik közül csak Donghyuck tudott rendesen visszaköszönni. A másik kettő mintha hirtelen elfelejtett volna koreaiul.
- Szia Jeno - mosolyogtam rá ezt figyelmen kívül hagyva. - Ma tudsz jönni játszani?
- Igen, már nincs minden második órán dolgozatom - sóhajtott megkönnyebbülten. - Kész őrület volt a múlt hét.
- Az biztos...
- Viszont ha így halad az időjárás, lassan ki kell majd kaparnunk a pályát a hó alól - pillantott az ablak irányába, és igaza volt, mert ma is elég felhős volt az ég. - Haechan, veled mi a helyzet?
- Jól vagyok, kösz - dőlt nekem Donghyuck még jobban, mint eddig. - Anyám is jól van, meg ne kérdezd.
- Nem terveztem - nevette el magát Jeno, mire Jaemin és Renjun arca egy árnyalattal vörösebb színre váltott, ahogy zavartan a kék hajúra mosolyogtak. - Na, megyek. Majd még látjuk egymást.
- Oké, szia!
- Sz-szia... - intett neki a két csodálója is, én pedig kérdőn Donghyuckra néztem, hogy válaszolja meg a ki nem mondott kérdéseimet.
- Imádják a srácot, de beszélni egyik sem mer vele. Már ezerszer próbáltam.
- Olyan kurva helyes...
- Az - hajtotta Jaemin vállára a fejét Renjun.
- De... általában a lányok szoktak így viselkedni a népszerű fiúk közelében - mondtam óvatosan, mire Donghyuck elfintorodott.
- Na és? Te se vagy lány.
- Én? Mi közöm van nekem ehhez?
- Folyton velem lógsz - mondta dacosan.
- Mert barátok vagyunk. Vagy nem vagyunk? - bizonytalanodtam el teljesen, amit Donghyuck már nem hagyhatott, és vigasztalóan átkarolta a vállaim.
- Persze, hogy azok vagyunk - nyugtatott meg, nekem azonban még volt néhány kérdésem.

- Miért hívott Jeno Haechannak?
- Együtt jártunk általánosba, és ott ez volt a becenevem, mert két Donghyuck is volt - felelte, ahogy visszaindultunk a terem felé.
- És nem szeretted? Vagy miért nem hívnak úgy most is? - néztem rá kíváncsian.
- Haechan akkor voltam, amikor próbáltam beilleszkedni a többi gyerek közé. Most ők illeszkednek hozzám - mosolyodott el büszkén, ami rám is hamar átragadt.
- Értem. A Donghyuck amúgy is jobban illik rád.
- Úgy gondolod? - húzott le a székemre maga mellé.
- I-igen - mondtam halkan. Rajta még mindig nem lehet kiigazodni.
- Örülök, hogy egyetértünk - hallgatott el, és elővette a táskájából a matekfüzetét. - El tudnád ezt magyarázni nekem? Az órán még ment, de a háziban sehogy sem akart kijönni...

Miután segítettem Donghyucknak, megint kaptam tőle egy hálás mosolyt, ami fura melegséget okozott a mellkasomban. Akkor éreztem utoljára így, amikor tetszett egy lány, ő azonban nem volt lány, és ez mindent megkavart. Mi történik velem? Beszélni akartam erről valakivel, aki nem Donghyuck, emiatt viszont nem maradt túl sok lehetőségem. Jaeminnel vagy Renjunnal nem éreztem volna kényelmesen magam, mert a legjobb barátjukról lenne szó, Jenot meg még annyira sem ismerem, mint őket. De ő legalább nincs Donghyuck mellett egész nap... Amikor lementem az udvarra focizni, az ígéretéhez hűen ott találtam őt, meg Sungchant, aki szintén a mi csapatunkban szokott játszani, de mindkettőnknél fiatalabb. Elég hideg volt ma, ami megmagyarázta, hogy miért voltunk kevesen, és amíg páran inkább a kosárpalánk felé indultak, mi hárman egy kapura rúgtuk a megszürkült focilabdát. A legjobb felállás az volt, amikor Sungchan védte a kaput, de csatárnak se volt ügyetlen, így hamar eltelt a szünetünk. Csakhogy én még akartam Jenoval beszélni, ezért megkértem őt, hogy várjon meg, amíg visszaviszem a labdát a helyére.

- Szóval? - lépett mellém, ahogy ketten elindultunk az épület udvarra nyíló ajtaja felé. - Mit akartál mondani?
- Hát ez... ez bonyolult - nem igazán tudtam, hogy kezdjek bele, ezért egy biztonságos utat választottam. - Neked tetszik most valaki?
- Nem - válaszolt rövid gondolkodás után Jeno. - Sokan szeretnék, az biztos, de mégis mi alapján válasszak közülük?
- Nem tudom. Nekem szerencsére nem ez a problémám.
- Hanem? - nézett rám Jeno, ahogy megállt a kapu mellett és a suli falának döntötte a hátát. - Itt nem hall senki más, nyugodtan mondhatod.
- Jó, de ne mondd el senkinek - kértem halkabban a szokásosnál, mire megértően bólintott. - Úgy hívják, hogy Donghyuck...
- Na, ezért ne szégyelld magad - fogta meg a vállam Jeno. - Cukik lennétek együtt.
- De olyan... idegen nekem ez az egész - folytattam a panaszkodást. - Azt se tudom, mit érzek pontosan, azt meg főleg nem tudhatom, hogy ő mit akar tőlem.

- Amiatt ne aggódj. Haechan már régen is a fiúkat szerette, csak akkor még egyedül én tudtam ezt róla.
- Mi?
- Ennyire meglepő? - nevetett ki Jeno.
- Hát... - elég elképedt arcot vághattam, mert továbbra sem hagyta abba a vigyorgást.
- Pedig amióta nem rejti el, sokkal boldogabb. Én örülnék neki, ha te tennéd még boldogabbá. Meg gondolom a többi barátja is.
- De én nem vagyok meleg, Jeno. Tetszettek már lányok, sőt még egy rövidke kapcsolatom is volt. Amíg el nem költöztünk - komorodtam el. A tizenhárom éves önmagam hetekig dühös volt a szüleire, amiért elszakították élete szerelmétől, most azonban elkezdtem újra átélni azokat az érzéseket, mégpedig Donghyuck hatására. Donghyuck... mit teszel velem?
- Nem kell csak egy nemhez vonzódnod, Mark - mondta Jeno, igyekezve csökkenteni a belső dielmmámat. - Vannak még olyanok, mint te. Nem is kevesen.
- Te hol állsz ilyen értelemben?
- Valahol középen - biccentett, ami végre megnyugtatott egy kicsit. - Inkább a lányok felé húzok, de ha jönne egy srác, akivel megértenénk egymást, és neki is tetszenék én, nem utasítanám el csak azért, mert fiú.
- Te jó srác vagy, Jeno - sóhajtottam az ajtót kinyitva, mert már nagyon közeledett a csengő. - Kösz a segítséget, de... nekem még kell egy kis idő.
- Várni sose bűn - lépett be velem az épületbe a barátom. - De ha megbántod őt, legközelebb már nem egy csapatban leszünk.
- Igyekszem majd - motyogtam a lépcsőt nézve magam előtt. Nem akarom bántani Donghyuckot. De arra se állok készen, hogy boldoggá tegyem őt.