XOXO (Kisses and Hugs)

Jisoo dala - JiHan (Seventeen)

Ping0kou  remélem tetszik💕

- Jisoo, várj! Várj már meg, Jisoo! Ahh... Joshua! Erre persze hallgatsz, mi? - támaszkodott a folyosó falának a futástól lihegve Jeonghan, amint végre beérte az üldözöttjét, aki az évfolyamtársa volt a művészeti egyetemen.
- Azt hittem, Blackpink Jisoot szólongatod - vont vállat Joshua, halványan elmosolyodva a másik szenvedésén.
- Már miért keresném Jisoot a Blackpinkből, amikor te gyönyörűbb vagy minden lánynál a világon? - szedte össze magát Jeonghan egy kéretlen bók erejéig.
- Már ezerszer mondtam, hogy nem randizok veled - fordult volna el a fiú, Jeonghan azonban nem hagyta őt elmenni, és elkapta a karját.
- Ne csináld már, édesem. Nem létezik, hogy egy kicsit se jövök be neked.
- Pedig így van - tartott ki Joshua. - Engedj el, vissza kell vinnem ezeket a könyvtárba - mondta, és jelzésképpen valamivel feljebb emelte a karjaiban tartott vastag könyveket.
- Mit szólnál egy rendes ebédhez? Elvihetnélek valahová, hogy egyszer az életben ne itt kelljen ennünk - utalt az egyetemhez tartozó menzára Jeonghan, figyelmen kívül hagyva a másik fiú kérését.
- Nekem nincs bajom az itteni kajával - rántott egyet a karján Joshua, Jeonghan ujjai azonban erre csak jobban megszorultak a csuklója körül, kimozdítva őt az egyensúlyából, aminek következtében a könyvek a legalsó kivételével mind a földön kötöttek ki.

- Bocs - Jeonghan azonnal lehajolt, hogy segítsen a másiknak összeszedni csattanás alapján meglehetősen nehéz köteteket. - Egyébként mire kellettek neked ezek?
- Csak amolyan... inspirációnak - mondta zavartan Joshua, ekkor pedig már Jeonghannak is feltűnt, hogy a könyvek nagy része valójában vaskos fotóalbum, a többi pedig kevésbé híres festők képeinek gyűjteménye.
- Zeneszerzéshez?
- Aha...
- És találtál? - kérdezte kíváncsian a fiú, mintha egyáltalán nem akaratoskodott volna vele az előbb.
- Nem igazán - nevetett kínosan Joshua, ahogy felállt, a könyvek felét a mellkasához szorítva. A többit Jeonghanra bízta, aki kérés nélkül indult el vele együtt a könyvtár felé, részben azért, hogy minél tovább beszélgethessen vele, a fiú ugyanis eddig minden alkalommal elutasította a társaságát. Cserébe viszont gyönyörű volt, ami elég nehézzé tette a feladás gondolatát.
- Ennyi kép, és egyik se fogott meg?
- Nem - sóhajtott Joshua gondterhelten. - Ha nincs ötletem, általában működni szokott az, hogy más művészeti ágakból merítek ihletet, de így év végére annyira kimerültem valahogy... nem tudom, hogy lesz kész a dalom jövő hét végére.
- Aludj egyet - ajánlotta Jeonghan. - Pihend ki magad, ne stresszelj feleslegesen a határidőkön.
- Ha az olyan könnyű lenne - nevetett fel keserűen Joshua, és kinyitotta a könyvtár ajtaját, hogy mindketten bemehessenek rajta. Nem tudta, miért változott meg Jeonghan viselkedése vele szemben, de már nem érezte magát olyan kényelmetlenül a közelében, és így komolyabb átgondolás nélkül megosztotta vele a kételyeit.

- Akarod hallani az enyémet? Még nincs teljesen kész, de hátha segít - vetette fel az ötletét Jeonghan, miután megszabadultak a terheiktől és ismét kettesben maradtak a napfényes folyosón.
- Nem félsz, hogy ellopom? - kérdezte meglepetten Joshua.
- A szép emberek átka. Könnyen megbízom bennük - vont vállat a fiú, mire a másiknak lefagyott a mosoly az arcáról.
- Szóval csak azért segítesz, mert helyesnek találsz?
- Ne legyél hülye, Jisoo - karolta át Joshua vállait Jeonghan. - Akkor is segítenék, ha csúnya lennél.
- Miért?
- Mert kedvellek. És mert szeretnélek jobban megismerni - mondta kedvesen, az őszinteségével pedig úgy látszott, hogy végre nyert néhány jópontot a kiszemeltjénél.
- Kíváncsi vagyok a dalodra - mosolygott rá félénken Joshua. - De nemsokára kezdődik az órám, szóval inkább talán majd este...
- Miért nem most? - vágott közbe Jeonghan. - Nem kéne ennyi órára járnod, ha egyébként is stresszes vagy mostanában. És ha eddig nem hiányoztál sokat, ez az egy még bőven belefér, nem?
- De - bólintott a fiú a teendői fontossági sorrendjét fontolgatva. - Jó, menjünk. Legalább a refrénig el kéne ma jutnom.
- Ez az én Jisoom - veregette meg a fiú vállát Jeonghan, mire ő pirulva elhúzódott tőle.
- Nem vagyok a tiéd - motyogta zavartan.
- Nem, de még lehetsz - kacsintott rá a másik, és mivel erre Joshua már nem válaszolt, ennyiben maradtak.

Jeonghan kollégiumi szobája ugyanazon az emeleten volt, mint Joshuáé, mégsem találkoztak túl gyakran, ez utóbbi ugyanis igyekezett mindenben megelőzni a társát, hogy ne kelljen naponta szembenéznie a meglehetősen idegesítő flörtölési kísérleteivel. Most viszont Jeonghan egyre inkább úgy viselkedett vele, mintha csak egyszerű ismerősök lennének, és Joshuának ez sokkal jobban imponált, mint a korábbi rend. Szerette, ha embernek tekintették.
- Érezd otthon magad - mutatott körbe a szobán Jeonghan, ahol a megszokotthoz képest egészen nagy rend volt. - Bárhova ülhetsz, ahol kényelmes.
- A szobatársad...?
- Nem tudom hol van, de biztos nem órán - nevetett fel a fiú, és az ágyára vetődve bekapcsolta a laptopját. - Ahogy mondtam, még nem vagyok teljesen kész, de a hangulat szerintem átjön.
- Mire számítsak? - kérdezte Joshua kíváncsian, ahogy letelepedett a másik ágya szélére.
- Olyan nyár esti számra, amit mondjuk a kocsiban hallgatsz, ha barátokkal utazol - felelte Jeonghan, és amint megszólalt a zene, már Joshua is pontosan tudta, hogy mire gondol.

- Ez olyan... nosztalgikus, vagy nem is tudom - mondta, és bár nem tudta, miért jött zavarba ismét, érezte, ahogy lassan az arcába áramlik a vére.
- Igen, mert imádom az ilyen dalokat - sóhajtott Jeonghan. - Csak az a baj, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy véletlenül újraírtam egy számot, amit ezer éve hallottam egyszer.
- Ez miért baj? A művészet így működik, régebbi munkákból, egymástól kapjuk az inspirációt, amit aztán felhasználunk a saját érzéseink kifejezésére. Semmi sem vész el, csak átalakul... a zenében különösen. Annyi stílus van, annyi féle dallam, és mégis annyi hasonlóság, hogy lehetetlen valami teljesen újat kitalálni. De ez így van jól, nincs vele semmi... baj - nyögte ki Joshua, miután felnézett a mellette ülőre, aki minden eddiginél intenzívebben bámulta őt.
- Beszélj tovább - kérte csodálattal a hangjában. - Imádom, amikor valaki arról beszél, amit szeret.
- Már kizökkentettél, így nem fog menni - nevette el magát kínosan Joshua, a szeme azonban ekkor megakadt a laptopon megnyitott fájl nevén, amiről csak második ránézésre fogadta el, hogy elsőre is jól olvasta. - Miért vagyok én a dal címe?
- Mert nem jutott eszembe semmi értelmes, amikor el akartam menteni - magyarázkodott Jeonghan, de már nem tudta tovább megtartani a korábbi fölényét a gyengéd érzelmeivel szemben. - Meg így aztán volt is kedvem folytatni, mert mégis mi lehetne vonzóbb egy Jisoo nevű gombnál?
- Egy Jisoo nevű fiú? - találgatott Joshua, mire Jeonghannak végre lett oka hosszasan azokba a gyönyörű szemekbe nézni.
- Pontosan - suttogta, mire a másik szégyenlősen elkapta a tekintetét.

- Ha tudsz ilyen édes is lenni, eddig miért nem voltál az?
- Nem tudtam, hogy mentsem meg a dolgot a rossz első benyomás után - vallotta be Jeonghan. - Magabiztosnak akartam tűnni annak ellenére, hogy első látásra lenyűgöztél, és végül agresszívabban jöttem ki belőle, mint szerettem volna.
- Értem - motyogta maga elé Joshua, és próbaképpen az ölébe húzta a fiú kezét, így végleg megbizonyosodva róla, hogy többé nem kell tartania tőle. Jeonghannak meleg volt a tenyere, az ujjai pedig tökéletesen illettek az övéi közé, ahogy összefűzte őket egymással, és ekkor már ahhoz is volt bátorsága, hogy kimondja, ami pár perccel ezelőtt jutott az eszébe. - Mit szólnál egy zeneszerzős randihoz?
- Te együtt akarsz dolgozni velem? - kérdezte döbbenten Jeonghan.
- Ha nem akarod, akkor nem kell, én csak...
- Szeretnék - szakította félbe Joshua mondatát a fiú egy arcra puszival, ami teljesen váratlanul érte őt.
- T-tényleg?
- Persze - mosolygott rá boldogan Jeonghan. - Csak nem gondoltam, hogy máris tesztelni akarod, mennyire vagyunk képesek egymáshoz alkalmazkodni.
- Nem hiszem, hogy túl nehéz lenne - sóhajtott a másik megkönnyebbülten. - Nagyon tetszik a stílusod.
- Nekem meg te tetszel egyre jobban, Jisoo - mondta ismét a koreai nevét használva Jeonghan, amit Joshua egészen a mai napig kifejezetten nem szeretett. Nem érezte magát elég különlegesnek Jisooként a Joshuához képest, Jeonghan szájából azonban olyan édesen hangzott a neve, hogy nem is értette, hogy gondolhatta eddig másként.

- Jeonghan-ah...
- Igen? - kérdezte a fiú közelebb hajolva hozzá.
- Nekem... nekem most mennem kell - engedte el a kezét Joshua, hogy felállhasson mellőle. - A beadandó dalomat nem írhatjuk együtt.
- Igen - húzta el a száját Jeonghan a korai búcsúra. - De azért remélem, valamennyit sikerült segítenem.
- Segítettél - bólintott zavartan mosolyogva a másik. - Majd megmutatom, ha kész lesz.
- Alig várom - nézett rá vágyakozva a fiú. - Ahogy a randinkat is, amin közösen írunk zenét, és aminek a végén megcsókollak.
- Én is - lépett ki az ajtón Joshua rákvörös arccal, és amint visszakerült a saját szobájába, a tenyere mögé bújva rogyott le a földre. Nem akart szerelmes dalt írni, mert olyan klisésnek érezte az összesnek a szövegét, és mert túl könnyűnek tűnt neki a feladat. De rá kellett jönnie, hogy vannak helyzetek, amikor a szíve közlendője leírható pár egyszerű szóval, és a művészetnek ezen formája semmivel sem ér kevesebbet a többinél.