Kpop birthday imagine

Treasure Haruto

Sziasztok. Azt már inkább nem is pedzegetem, hogy mekkora lemaradásban vagyok, se azt, hogy ezt pontosan hány részletben és mióta írom. Ez maradjon az én kis titkom. Próbálkozok írni, aztán néha mint ma is összejön néha nem. A részhez meg csak annyit, hogy remélem tetszik, nekem a végére kicsit értelmét vesztette és biztos nem lesz benne a kedvenc részeim között, de hát próbálkozni lehet. Jó szórakozást.

~Haruto szemszöge~

Egy hangyának lenni a hangya bolyba. Nagyjából így éreztem magam. Rakat ember volt körülöttem, de senki nem értett meg a szó szoros értelmében. Elsőnek a jónak tűnő ötletemért ezért naponta becsmérelem, hogy biztos ezt akartam-e. Mert végtére is otthon ülni és eltervezni, hogy mennyi mindent teszel az egy teljesen más dolog mint felkerekedni, hogy megteszed. Jobb volt nekem is, amíg csak otthon álmodoztam.

Japánként nem gyakori hivatást választottam, mikor Közép -Európa gazdaságával kezdtem foglalkozni. Mindig is ez érdekelt a legjobban, de soha senki nem vette komolyan. Normális egyetem sincs, ahol ez tanulhatnám otthon. Mindenki ázsiai gazdasággal akar foglalkozni, Japánba akar költözni, mert a világ egyik vezető gazdasága, legjobban pörgő iparral, amelyik sorban telepíti ki a vállalatokat a világ minden országába. A technikai fejlettség, a modernség mintaképe. Csak azt nem látják, ami a háttérben húzódik, amit csak az láthat, aki ott is él. Mindenhol pörgés egy másodperc nyugtod se lehet, az embereket arra akarják ösztönözni, hogy minél gyorsabbak legyenek. Hatalmas ember tömeg mindenhol, lehetetlenség mindenki igényét kiszolgálni. Az emberek elmagányosodnak mert interakció hiányban élünk. A rohanás közepette ez valahogy kimarad. Mindenki munkamániás és képtelenség szabadidőt találni. Az iskolai rendszert lehetetlen kibírni és a magánélet teljes hiánya jellemző. Egyedül egy pillanatot nem tudsz eltölteni.

Ezért tetszettek a közép-európai országok. Lehet, hogy a legtöbb népessége drasztikusan fogy, de legalább nem liheg több tíz millió másik ember a nyakadba. Nincs agyon hajtás, kis faluk, vidéki városok vannak, ahol az emberek nyugodtan élvezhetik a városi életet és a nyugalmat is. Ezt a mentalitást imádtam és vágytam rá. Ezért repestem, amikor találtam egy pályázat lehetőséget, amivel Magyarországra tudok jönni, úgy is pont ez volt a fő területe a tanulmányaimnak. A plusz örömöt, az okozta, hogy nem a fővárosba, hanem Debrecenbe sikerült elérnem, hogy felvegyenek. Sokkal költőibb város, kisebb embertömeg, de még is van élet. Számomra a legjobban vágyott közeg.

Viszont a beilleszkedés nem ment olyan könnyen mint vágytam rá. A legtöbb külföldi nem ezeket a városokat választotta, hanem inkább a fővárosi intézményeket, japán embert elvétve találtam egyet kettőt, de nem vágytak a társaságomra és én se az övékre. Nem azért utaztam át a fél világot, hogy honfitársakkal töltsem az időmet, azt otthon is megtehettem volna. Az angol anyanyelűekkel a kommunikációs nehézségek miatt nehezen tudtam volna kezdeni bármit is. A magyarok meg, hát na ők másik kategória. Valahogy az egyetemen senki nem akart barátkozni, nem különösebben voltak nyitottak, na a beszéddel kapcsolatos gondokat végkép nem segítettek leküzdeni. Gyakran kaptam megjegyzéseket, mert akcentusom van, mert nem tökéletesen ejtek ki egy-egy szót, ezért már egy ideje nem is törekedtem arra, hogy magyarral barátkozzak mert csak féltem az ilyen beszólásoktól.

Magányos voltam nagyon is. Képtelen voltam beilleszkedni és itt még az otthonihoz képest is kevesebb emberei kapcsolatom volt. Ott legalább várt a családom, de mikor itt beléptem a kollégiumi szobámba, amiben már egyedül voltam, mivel a szobatársam albérletbe költözött, több órányi magány és szomorúság várt rám. A családomon nem lóghattam egész nap, a végén még elkezdenek aggódni, az meg az amit a legkevésbé szerettem volna.

Egy újabb hosszú és magányos napnak indult az iskolában. Nem voltam nagyon kétségbe esve végtére is a csere diák program már csak százharmincöt napig tartott. Az csak háromezer-kétszáznegyven óra. Amiből, ha levonjuk, hogy ma már majdnem hét és fél óra eltelt akkor csak háromezer-kétszázharminckettő óra és fél óra maradt. Az semmiség. Igen unalmamban ráértem kiszámolni.