Kpop birthday imagine

Seventeen Wonwoo

Az életünket nagyban meghatározzák az emlékek, amiket szerzünk. Kiskorunkban megtanuljuk például, hogy a tűz rossz, későbbiekben pedig emlékszünk erre, így jobb esetben nem égetjük meg magunkat soha. Számos további ilyen példával lehetne jönni. Mint például, hogy megtanuljuk, megszűrni az embereket akiket beengedünk az életünkbe, megtanuljuk azokat a normákat, ami szerint a társadalom elvárja, hogy leéljük az életünket. Szerzünk barátokat, lesz egy párunk, rengeteg meghatározó dolog, ami később elkísér az életünk során.

De mi van akkor, ha valaki az élete legmeghatározóbb éveit elfelejti? Mi van ha egyszer csak egy ember felkel azzal a tudattal, hogy nem emlékszik a tegnapra, sőt mi több, az elmúlt életének szinte egyik pillanatára se?  Ez történt veled.

Volt egy baleseted, amiről azon kívül, hogy megtörtént, nincs semmi emléked. A szüleid azt mondták, hogy nem akarnak ezzel terhelni, így inkább nem mesélnek erről, nehogy összetörjél lelkileg, így eléggé sötétségben kapálóztál, ha a témáról volt szó. Az biztos, hogy nem egy kis koccanás lehetett, tekintettel, arra, hogy konkrétan eltörted a lábad, bordáid megrepedtek és amnéziád lett. Nem volt leányálom, azt a sok fájdalmat átélni, de rendbe jöttél legalábbis testileg.

Lelkileg már kevésbé, folyamatosan érezted a hiányt, nem tudtad pontosan hogy minek, de érezted a hiányt. Egy idő után a barátnődet megkeresték, akit iderángattak hozzád, azzal a  címszóval, hogy jót tenne neked egy kis társaság. Bár abból a szempontból, hogy nem is emlékszel semmire vele kapcsolatban pedig elméletileg a legjobb barátnőd volt, vagyis hát még mindig az, eléggé kiakasztó. Ő viszont kedves és folyamatosan melletted van és próbálkozik segíteni neked, amiben csak tud.

Az orvosok azt mondták, hogy az emlékeid nem tudják mikor jönnek vissza. Lehet, hogy külön külön részletekbe fognak visszajönni, akár nagyobb idő különbségekkel, lehet, hogy egyszerre, de jó sok idő után. Abban se biztosak, hogy mi fogja visszahozni. Szinte ez lehet bármi, egy illat, egy zene, egy ember, egy hely. Bármi ami elég intenzív kötődést biztosít, a múltadhoz. Egy híd ami összekapcsolja a jelenedet, a múltaddal. Mert sajnos jelen pillanatban nincsen semmi, ami ezt megtenné, így az agyad nem is hajlandó keresgélni azok között az emlékek között.

Barátnőddel ültetek a szállodai szobátokban. Mióta idejött egyetlen egy dolgon ügyködik, hogy segítsen neked visszaszerezni lehetőleg minden emléket, azonban sajnos képtelen vagy bármire is emlékezni. Már próbálkoztatok rengeteg mindennel, kezdve a kedvenc illatodtól át, a kedvenc sorozatod megnézéséig mindent, visszahozott az életedbe, ami azelőtt állítása szerint fontos volt neked, de nem voltál képes bármit is társítani a régi életedhez.

-Ez reménytelen. Lassan három hónapja, semmi emlékem nem jött elő. Mindent idehoztál amit elmondásod alapján imádok. És annál többre, hogy felettébb jó ízlésem van, nem jutottunk-neveted el magad a helyzeten. Mert tényleg vicces, hogy legjobb barátnőd hordja a dolgokat, amiket állítása szerint szeretsz és tényleg realizálod, hogy ezeket mennyire szereted. Ez olyan mintha, miután megszületsz, minden amit elsőnek kipróbálsz, kiderül, hogy azokat mind imádod.

-Nem adhatod fel T/N.  Az orvosok azt mondták, hogy hosszú időbe is beletelhet, mire visszatérnek az emlékeid. Örüljünk, hogy életben vagy, tudod, te meddig voltál kómában? Azt se hitte senki, hogy felébredsz abból, de még is megtetted. Ezt is összehozod-biztatott téged Mikyong, leülve melléd, a hátadat simogatva. Azonban benned nem volt már meg a remény apró szikrája se.

-Mikyong, biztos vagy benne, hogy semmit nem hagytál ki? Semmi nagyon fontosat az életemből, ami segíthet?-néztél rá boci szemekkel. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy semmi nem hozza vissza az emlékeidet. Nem beszélve arról, hogy folyamatosan érezted a hiányt. Na meg persze, sejtetted, hogy van valami indoka, annak, hogy a szüleid nem visznek vissza Koreába. Kell lennie itt valaminek. Mikyong reakciója pedig biztosított erről.