Kpop birthday imagine

Seventeen Joshua

Nem sok annál ideg őrlőbb dolog van, hogy tizenévesként körülbelül két három hónaponként fogd a cókmókodat és átköltözzél egy másik országba. Pedig a te életed erről szól. A szüleid neves marketinges emberek. Országból országba, városról várasról járnak, hogy work showkat tartsanak. És ezt te sínyled meg a legjobban.

A gyerekükként nincs sok választásod. Kiskorodtól kezdve nem volt fix helyetek ahol élnétek. Mindig mire megszoktál egy helyet már mentetek is a következőre. Ez egy ideig nem zavart, végtére is kell világot látni. De ahogy egyre idősebb lettél annál jobban kezdett betelni vele a hócipőd.  Nem voltak barátaid, vagy ha voltak, miután átköltöztetek a világ másik végére nem volt könnyű tartani velük a kapcsolatot.

Nem beszélve a nyelvi nehézségekről.  Alig bírsz beszélni egy nyelvet mikor odamentek, de mire megszokod, már szeditek is a sátor fát. Utána meg nem használod a nyelvet, szóval már értelme sincs az egésznek. De megbeszélni szüleiddel nincs értelme, mert ők élvezik, te meg nem akarod elrontani az örömüket.

Ezért is ülsz unottan a kocsiba, kibámulva az ablakon, mikor éppen Koreába költöztetek. Vadonatúj hely, soha nem jártál itt. Minden új és semmi kedved nem volt ott hagyni Tunéziát, de hát mit számít a véleményed, a szüleidnek biztos nem.

-Kislányom  légy szíves ne hisztizz. Itt vagyunk egy csodálatos helyen, egy csodálatos országba és te mégse élvezed-dorgál meg apud, mikor megálltok az ideglenes házatok előtt. A szüleid nagy bőszen járkálnak és hordják be a dobozokat azonban te füled botját se mozdítod, csak ülsz a kocsi motorháztetején és nézed őket.

-Igen, de minek élvezzem, hogy mire megszokom addigra már kezdhessek mindent előröl valahol máshol?-teszed fel cinikusan a kérdést. Szüleid szigorú pillantást meresztenek rád, de téged nem hat meg.-Inkább a szobámba tölteném az időt, mindenkitől és mindentől elzártan. Akkor nem lesz senki és semmi ami hiányozni fog, mikor megint mehetek el.

-Ne legyél ilyen T/N fogd fel ezt mint egy nagy kalandot. Nem élvezed, hogy ennyi gyönyörű és remek helyre eljuthattál alig tizennyolc év alatt?-néz rád kedvesen anyud, tényleg nem értve mi a baj.

Ők nem értik te mit érzel, végtére nekik ott van a másik, soha nincsenek teljesen egyedül, de melletted nincs senki. Nincs akire rátudnál írni mikor unatkozol, nincs akivel az érzéseid megosztod, akivel elmész bárhova is. Teneked egyedül magadban kell lenned. Hiába a sok szép hely, egyedül minek menj el, ha nem tudod elmondani senkinek mit gondolsz róla.

-Jó igaz-sóhajtottál fel. Rövidre akartad zárni ezt a vitát, mert tudtad, hogy képesek lennétek az idők végezetéig elhúzni. Ők csak fújnák a magukét te meg a tied. De közös nevező nincsen.

-Remek, akkor nem akarsz elmenni sétálni egyet?-ajánlotta fel. Több órányi repülőút után végkép nem vágytál, arra, hogy rongyosra járd a lábad egy teljesen idegen országba, szóval rögtön kerested a kibúvókat.

-De hát segítenem kell kipakolni-szabadkoztál. Odarohantál a hatalmas doboz kupachoz és felkapva párat indultál befelé, csakhogy apud az utadat állta.

-Kislányom ne viccelj, eddig egy cseppet se érdekeltek a kicseszett dobozok. Ne nyafogj különben nem csak a pakolás lesz a te feladatod, hanem az egész ház kitakarítása-mondta szigorúan. Hát igen neked se a legátlagosabb az életed. Neked az a legnagyobb büntetés, hogy elküldenek várost nézni.

Nagyot sóhajtava egyeztél bele. A kocsiba bemászva kotortad elő a táskádat, majd még egyszer reménykedve hátrafordultál, hátha megszánnak, de a szüleid addigra már réges-rég eltűntek a házban. Kénytelen voltál elindulni.