Kpop birthday imagine

Seventeen Woozi

Viselkedészavar. Nem egy egyszerű dolog. Kiskorodtól kezdve tudták a szüleid, hogy nincs veled minden rendbe. Soha nem tudott lekötni semmi. Leültettek mesét nézni, fél perc múlva már untad, színezni is csak percekig bírtál.

Bár elsőnek azt gondolták, hogy ez csak egy múló dolog, de rá kellett jönniük, hogy ez nem ennyire egyszerű. Mikor az óvónők elkezdték nekik emlegetni, hogy többször is nem követted az utasításokat. De neked ez nehéz, nem tudom elképzelni, hogy miért kéne azt tenned amit mások mondanak neked.

-Kicsim, értem. Szerinted ez nem jó ötlet, de csinálni kell amit a néni mond-sóhajtva mondta anyud, de te csak dacoskodtál tovább.

Az iskola még nehezebb volt, nem bírtál soha megülni egy helyben. Nem egyszer volt, hogy az óra közepén felpattantál és kezdtél el járkálni körbe-körbe.

-T/N kérlek foglalj helyet-szólt rád a tanár.

A jegyeid romlottak, nem tudtad és nem is akartad megírni a házidat. Mindig szét voltál esve semmit nem tudtál előre megszervezni. Csapatmunka nem ment mert nem bírtál mással együtt dolgozni. Később még düh problémáid is lettek. Nem volt meglepő, ha hirtelen ordítottál valakivel, csapkodtam vagy földhöz vágtam valamit.

Kiderült viselkedészavarod van. Innentől kezdve mindenki mint egy idióta úgy kezelt. A szüleid folyamatos felügyeletet adtak neked. Soha egy másodpercre se akartak szem elől téveszteni. A barátaid meg hirtelen elmentek mellőled, mert azt gondolták, hogy ez kínos. Nem akarnak ilyennel szenvedni.

Így lehet, hogy most huszonkét évesen, teljesen egyedül vagy. A problémáid tovább súlyosbodtak. Nem volt melletted senki, nem volt senki aki támogatott volna, így teljesen összetörtél. Már nem láttam már értelmét semminek többek között, az életemnek.

Munkavégzésre nem vagy alkalmas mivel nem tudsz annyit semmire se koncentrálni. Így kénytelen vagy otthon élni a szüleiddel.

Mint minden délután ma is, a parkba, ami a házatoktól nem messze volt, üldögéltél. Szerettél oda kijárni, csendes nyugodt. Bár általában folyamatosan körbe körbe járkáltál mert nem bírtál megülni egy helybe.

Most is csak céltalanul bolyongtál az egyik ösvényen, mikor is elbambultál. Nem figyeltél és nekimentél egy srácnak. Szegény fiú pont az ellenkező irányba sietett nagyon, hatalmasat koccantatok és ő még hátra is esett.

-Basszus nem tudsz a lábad elé figyelni?-szitkozódott miközben tápászkodott fel.

-Sajnálom teljesen véletlen volt-szabadkozol, de őt szem látomást nem hatja meg, konkrétan gyilkos szemeket megrezget rád. Benned meg sajnos szokásosan hirtelen felment a pumpa. Át se gondolva mit mondsz, csak jöttek a szavak.

-Miért szerinted te vagy az egyetlen dolog, amire ebben a nyomorult parkban lehet figyelni? Alig látszol ki a földből, nehogy már azt hidd, hogy annyira számítasz-hadartad idegesen. Azonban ahogy kimondtad, tudtad, hogy megint túl messzire mentél. A srácon látszott, hogy nem estek túlságosan jól a szavak amiket mondtál.

Nem egyszer volt már veled ilyen. Nem ritka, hogy előbb jár a szád, mint ahogy gondolkodnál. Rengeteg eset volt, mikor konkrétan elüldöztél embereket magad mellől ezzel. A szüleidnek is szoktál ezzel fájdalmat okozni, ami a legjobban kiakasztani szokott.

Hirtelen tört rád a rossz érzés. Sajnáltad szegény srácot, akinek neki mentél. Nem érdemelte volna meg, hogy így leordítsd a fejét. Hirtelen rogytál a földre és kezdtél heves sírásba. Szegény srác nagyon nem tudta fejben összerakni mi történt. Elsőnek csak furcsán méregetett, majd sóhajtva melléd telepedett.