Kpop birthday imagine

Mirae Kahel

~Kahel szemszöge~

Az alkotói válság a világ legrosszabb érzése, főképp mikor az ember fia kreatív munkát végez, legalábbis próbál. Mint ahogy én is, minden álmom ez volt, és mindennél jobban felhúz, hogy ezt nem sikerül véghez vinnem.

Pontosan tíz hónapja annak, hogy debütáltam a Mirae nevű bandával. Még csak három kis lemezünk jött ki, de sajnos kezdem érezni a kiégést, pedig mit tettem le az asztalra? Semmit. Mondhatni. Még hol van az, hogy kiadjam az első full albumunkat?

Azonban nem jönnek az ötletek. Folyamatosan ugyan azt a pár hangot játszom néha kombinálva őket, ugyan az a néhány mondat jut csak eszembe szöveg gyanánt.

Ez kész katasztrófa, mint főproducer ezt nem engedhetném meg magamnak...

Idegesen csapok az asztalra a stúdiómba, ahol elméletileg új dalokat szerezni vagyok, de a legegyedibb ötletem eddig az volt, hogy a már meglévő dalunkat visszafelé játszottam le, ami nem mellesleg katasztrófa lett.

A hajamba túrok. Egyértelműen kis lazításra van szükségem, biztos nem attól fog megjönni az ihlet ha itt idegeskedek. Ezt próbáltam az elmúlt pár órába mégse vált be.

Felállva a székemből, úgy döntök elmegyek egy menhelyre. Imádom a kutyákat, az állatok mindig megnyugtatnak, hátha most is hat ez. Mielőtt még debütáltam, rengeteget idegeskedtem, amiatt, hogy nem fogok tudni debütálni. Hetente megfordultam ott.

Nem messze volt a cégtől a menhely ahova járok. Nagyjából tíz perc séta összvissz. Már attól, a tudattól, hogy oda fogok menni, már kezdtem érezni a nyugalmat. Egyre kevésbé voltam stresszes.Az ajtó előtt nyújtózkodtam egy hatalmasat.

-Édes otthon-motyogtam. Gondtalanul nyitottam ki az ajtót. Levettem a sapkám és a pulcsim, amivel próbáltam álcázni magamat. Itt viszont semmi szükség nem volt erre. Az itt dolgozók borzasztóan diszkrétek és megértik, hogy nem szeretném ha kiderülne a kilétemről bármi is.

Azonban ahogy bent a recepcióhoz lépek, nem a megszokott arc fogad. Mindig egy öreg néni van itt, Ms. Park. Egy borzasztóan aranyos öreg néni, aki mindig örömmel látott itt, jókat beszélgettünk. Ő is valamilyen szinten hozzá tartozik ahhoz, hogy szeretem itt tengetni a napjaim. Mindig annyi melegséget árasztott magából, mintha otthon lennék és a szüleim vigyázása átjárna.

Most ezzel szembe egy fiatal lány üldögélt az asztal mögött. Ösztönösen a kezem az arcom elé kaptam, hogy próbáljam minél jobban takarni. A lány erre felnevetett, rázva a fejét.

-Ez egy kutya menhely nem játszótér, ahol bújócskázni kell. Egyébként is a kinézetedből ítélve már nem is vagy az a korosztály akik ezt játsszák-a hangja csilingelő volt. Ritkán mondok ilyet első látásra, de szimpatikus volt. A mondatára én is elnevettem magam, majd esetlenül leeresztettem a kezemet.

-Lebuktam-tettem fel védekezően a két kezem.-Sajnálom a viselkedésem. Megszoktam, hogy mindig Ms. Park van itt. Hirtelen megilletődtem-találtam ki valami hazugságot, bár nem volt akkora tekintettel arra, hogy tényleg nagyon megijedtem, hogy felismer.

-El van felejtve. Amúgy T/N vagyok Ms Park az én nagyim, aki sajnos nem régiben nagyon beteg lett, ezért nekem kell helyettesítenem. Ami kicsit unalmas, a héten te vagy a második ember aki benézett, pedig már péntek van-sóhajtott fel a lány, mire halványan elmosolyodtam. Árasztja magából a boldogságot és a kedvességet, pont mint a nagymamája, csak fiatalabbként.

-Sangmin-mutatkoztam be én is. -Rendszeresen járok ide, megkérdezheted Ms. Parkot. Sok jót tud mondani rólam. Jöttem megnézni, hogy vannak a kutyák, régebben sokat jártam erre felé, némelyiket kölyök kora óta ismerem-húztam ki magam, mire T/N a szemét forgatva állt fel a székből. A pultról felkapott egy kulcscsomót, majd a hátsó ajtóhoz lépett.