V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίr

Δ Huszonhatodik vércsepp Δ

A szürkeséget, ami éppen körül vett, hangos csipogás törte meg. Hirtelen olyan érzésem volt mintha zuhannék, s végül megéreztem, testem súlyát valami puhába nyomódni. Megmozgatva ujjaimat, egyiken valami nehéz, fémes dolgot véltem felfedezni, a többi pedig selymes, sima felületet tapintott.  Ahogy nagy nehezen mozgolódtam egy kicsit, magamon éreztem egy vékony anyagot. Ugyanakkor ez a mozgás mérhetetlen fájdalommal is járt, pedig tényleg csak aprót mozdultam.

- Ssssz!- szisszentem nagyon, ahogy ismét elengedtem magam. 

Hol vagyok? Mi történt? Mivel meg akartam válaszolni magamnak ezeket a kérdéseket, lassan elkezdtem felnyitni az ólom súlyú szemhéjaimat. A hatalmas fény tömeg, ami felém zúdul, arra késztetett, hogy azonnal vissza is csukjam őket. Pár hosszabb próbálkozás után, aztán mégis csak sikerült  munkára bírni a szemeimet.

Tipikus kórházi szobát láttam magam körül. Minden fehér volt, és mindenhonnan áradt a fertőtlenítő szaga. Az ágyam két oldalán gépek dolgoztak, alig látszott a sok ketyerétől a két kis éjjeliszekrény mögöttük. Velem szembe egy aprócska tévé volt a falra erősítve, alatta egy kis, hosszú szekrényke. Tőlem balra voltak a hatalmas ablakok, jobbra két ajtó, az egyik a kijáratnak tűnt, míg a másik a tévével egy falon volt, szóval fürdőre tippeltem.

A szoba megszemlélése után, áttértem magamra. A bal karomban perfúzió pihent, a jobb kezem mutatóujján  egy  mérő szerkezet. Ahogy óvatosan végig tapintottam magamon, a nyakamon egy vastag kötést fedeztem fel, s ehhez hasonló anyag fedte be az egész felsőtestemet, ha a ruhán át jól éreztem. Mi történt velem? Erre a kérdésre sehogy sem ugrott be a  válasz. Elégedetlenül fújtattam egyet.

Ezzel egyidőben kinyílt az ajtó és a nagyszüleim léptek be rajta.
- Areum, kedvesem!- rohant az ágyamhoz a nagymamám.
- Haelmoni!- mosolyogtam rá.
- Rendben vagy édesem?! Fáj valamid? Hívjak egy orvost?- tette kezeit arcomra aggódva.
- Nem kell! Jól vagyok!- nyugtattam meg szegényt. A nagypapám csak csendesen állt az ajtóba ez idő alatt, így most felé fordultam. - Szia harabeoji! - intettem felé a jobb kezemmel.
- Szia!- indult el felém bátortalanul.
- Hogy vagytok? Seoho hol van?- néztem rájuk felváltva.
- Mi rendben vagyunk, Seoho pedig a szembeni szomszédainknál van, játszik az ottani gyerekekkel. Amikor mondtuk neki, hogy hozzád jövünk, azt monta nem szeretne így látni, így nem jött el - válaszolt a nő.
- Mi történt velem pontosan?- böktem ki azt, ami a legjobban érdekelt.
- Nem emlékszel?- lepődött meg a nagypapám.
- Nem igazán -ráztam meg a fejem.
- Éppen a szomszéd fiúknál filmeztetek, te az emeleten voltál és mikor indultál le a lépcsőn megcsúszott a lábad és leestél a lépcsőkön. Megsérült a nyakad és megrepedt három bordád, valószínűleg agyrázkódásod is van. Négy napja, hogy ide kerültél, és azóta most először nyitottad ki a szemed - vázolta fel a nagypapám.
- Valóban? Nem emlékszem semmire - sóhajtottam fel. Valahogy ez a történet kicsit ferdének tűnt. De próbáltam felfogni és nem bajlódni vele, hiszen a saját memóriám cserben hagyott engem.
- Azért mégiscsak behívom az orvost, hogy nézzen rád, rendben?- állt fel egy kis laza beszélgetés után a magymamám.
- Jól van - biccentettem felé.

- Nos, kedves Minatozaki kisasszony!- mosolygott rám a doktorúr a vizsgálatok után. - Amint azt már gondolom hallotta, megrepedt három bordája, ami miatt ez a könnyű, gumis kötszer fedi a felsőtestét. Legalább még három hétig bent kell maradnia, hogy a csontok helyesen teljesen összeforrhassanak. Ha hányingere lenne vagy a feje fáj, nyugodtan kérjen gyógyszereket az asszisztensektől, ők tudják mit és mennyit szabad bevennie. A nyakát sokat kell pihentetnie és nem szabad mozgatnia,de ne aggódjon, meg fog gyógyulni.   - hadart el mindent, amit tudnom kellett. - Ha bármi baj van, nyugodtan kerestessen meg, egyenlőre maga még ne mozogjon, csak ha nagyon muszály - búcsúzkodott.
- Köszönjük szépen, doktorúr!- hajolt meg a nagymamám, utána a férje is.
- Köszönöm!- mondtam végül én is.
- Ez a munkám - hajolt meg ő is, azzal végleg kiment.

A doktor távozását követően kihasználtuk a maradék egy órát a látogatási időből.  A nagyszüleim rament hoztak valahonnan nekem, valamint édességet mellé. Megkaptam a mobilomat is egy fülhallgatóval együtt, amiért nagyon hálás voltam nekik.
Közel tették hozzám a tévé távirányítóját is ha kéne, valamint inni valót tettek a kis szekrénykére nekem.

- Holnap jövünk!- adott puszit  nagymamám a homlokomra.
- Vigyázzatok magatokra!- simítottam a karjára mosolyogva.
- Inkább te vigyázz magadra! - bökte meg az orromat a nagypapám.
- Ne aggódj, jól vagyok!- nevettem fel lágyan.
- Éppen látom!- nézett végig rajtam durcásan.
- Gyere, te vén ember! Hagyd pihenni!- ragadta karon a felesége.

Nevetve integettem utánuk az ablak aprócska üvegén át, míg már nem láttam őket többé. Nagyon jól esett , hogy eljöttek, hiszen így bebizonyították, hogy törődnek velem, és a társaság is jól jött pár órára idebent. 

Mikor elmentek már szépen eseteledett odakint, úgyhogy kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban és benyomtam a tévét. Meghallgattam az esti híreteket életemben először elejétől a végéig. Sosem volt olyan ember akit nagyon érdekelt volna a politika, a gyilkosságok, a sztrájkolás és egyebek, szóval mindig csak bele pillantottam, ha anya vagy apa nézte.

Anya...apa....

Mielőtt tovább rághattam volna magam a dolgon, gyorsan átkapcsoltam egy másik adóra és egy drámát kezdtem el nézni. Fura volt mert nem tudtam ki kicsoda, mi miért van és hasonlók, de érdekesebb volt mint unatkozni. Ahogy egyre többlet láttam belőle rájöttem , hogy egy kis komédiával megspékelt sorozat volt, ugyanis a szereplők oltogatták egymást rendesen, amin rengeteget nevettem.

Mikor aztán vége lett az extra epizódoknak is ismét keresgélni kezdtem az adók között egy újjabb ilyen csoda reményében. Nem kellet sok idő, találtam is egyet, úgyhogy azt is addig néztem míg annak is vége nem lett. És ezzel szórakoztam addig, míg valamelyikbe bele nem aludtam. Vagyis bele aludtam volna, ha a telefonom nem zavar be. Kíváncsian néztem meg ki az a bolond, aki ilyen későn este ír. Eléggé meglepődtem a név láttán.

"Egy új üzenet tőle : Hoseok" olvastam le a képernyőről. Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet.

Hoseok: Lennél oly szíves, és szólnál a nővérnek , hogy nyissa ki az ablakodat? :)
Areum: Miért? Nincs melegem.
Hoseok: Csak tedd meg és meglátod. Hidd el, nem bánod meg! ;))
Areum: Argh...várj egy percet!

Szemforgatva nyomtam meg a kis csengővel ellátott gombot, s az aszisztens pillanatokon belül bent is volt.
- Segítenetek valamit?- mosolygott kedvesen.
- Kinyitná, kérem, egy kicsit az ablakot? Fülledtnek érzem a levegőt idebent - biccentettem az említett dolog felé.
- Természetesen! Bukóra tegyem, vagy teljesen nyissam ki?- fogta meg a kilincset.
- Teljesen nyissa ki, kérem!- válaszoltam neki.
- Rendben!- fordult az ablak felé.

Areum: Az ablak nyitva! Mit akarsz vele?
Hoseok: Köszi! Ne ijedj meg és ne sikíts! :*
Areum : Mi?

Erre a kérdésemre a válasz viszont már nem üzenetben jött, hanem egyensen élőben, az ablakomon át.

Meglepiiii!🥳 Mivel itthon vagyok, ezért volt időm írni egy kicsit, szóval úgy döntöttem, posztolom nektek. Lehet jövő héten is itthon leszek, úgyhogy lehet lesznek még részek, mindenképp értesítelek majd titeket!🤗
Puszi nektek, köszönöm szépen a kedves szavaitokat!❤️