Δ Tizennyolcadik vércsepp Δ

623 51 4
                                    

Mivel Seohoval nem tudtam beszélni, néma csendben tettük meg az utat Changmin lakásáig. Némán lépcsőztünk fel, sétáltunk végig a folyosón, aztán bekopogtam.

-Jövök!- hallatszott a tompa hang az ajtó mögül.

- Areum!- jelent meg a férfi mosolygós arca.
- Szia!- mosolyogtam rá.Vidáman indult meg felém egy ölelésre, mire Seoho ijedten rántott hátra.
- Noona vigyázz!- kiáltott a kisfiú. Meglepődve hátráltam egy lépést és értetlenül meredtem rá.
- Mi a baj?- kérdeztem tőle.
- Meg fog ölni téged! Fussunk!- rángatott idegesen Changmin felé mutogatva.
- Mi?- suttogtam ijedten. Már megint kezdi?
- Ő is egy gyilkos noona! Rosszabb, mint a másik! Gyere gyorsan!- kiabált teli torokkal. Tanácstalanul néztem Changminra, aki lefagyva állt velünk szembe és bámulta a kisfiút.
- Ő nem gyilkos Seoho! Ő a barátom!- próbáltam megnyugtatni .
- Hallgass rám noona! Kérlek! Fussunk!- fogta könyörgőre.
- Honnan szedted össze ezt a gyereket?- szólalt meg halkan Changmin.
- Áh, rátámadtak egyik nap egy utcában, onnan mentettem ki - magyaráztam.
- Szerintem jobb lenne, ha átadnád a rendőrségnek. Már biztos keresik - sziszegte gyilkos pillantásokat mérve Seohora. Ő is kezdi? Mi van ezekkel mind? Mi a franc folyik itt?!
- Te vagy a rossz, nem én!- védte magát a mellettem álló.
- De nagy a szája a kölyöknek- horkant fel  Changmin.
- Ne kiabálj kérlek! Ő csak egy gyerek!- álltam kettőjük közé.
- Ő egy kis szörnyeteg, nem kéne magad mellett tartanod - nézett rám dühösen.
Szemei majdnem tiszta feketék voltak, de bennük is ott csillogott egy vöröses árnyalat.
- Tudod mit? Vissza jövök máskor!- kezdtem el araszolni hátra.
- Várj már Areum! - indult el felém.
- Majd beszélünk!- intettem neki, azzal berohantam a liftbe és magunkra zártam az ajtót.

Idegesen túrtam a hajamba és Seoho felé fordultam.
- Na jó Seoho, el kell mondanod mi ez a gyilkos dolog, mert megijesztesz vele!- néztem rá szigorúan.
- Gyilkosok noona. Gyilkosokkal vagy körülvéve! - válaszolt frusztráltan.
- Miért mondod hogy gyilkosok? Honnan tudod? - próbáltam kicsikarni belőle valami válaszokat.
- Érzem noona. Árad belőlük az a jellegzetes szaguk. A szemük, a bőrük, minden más! Te nem vetted észre?- hányta fel nekem csalódottan.
- Miért lenne egy gyilkosnak más a bőre , a szeme vagy a szaga? Ez hülyeség!- vitatkoztam vele.
- Ők nem emberek noona!- szólt rám mérgesen.
- Tessék?- kiáltottam fel.

Ám mielőtt bármit is mondhattam volna még kinyílt a lift és a kint várakozó emberek miatt be kellett fognom a szám. Megragadtam Seoho kezét és lehajtott fejjel sétáltunk ki a szerkezetből.

De sajnos ezzel megtört a varázs, és ha a fejünkre szakadt volna is az ég, Seoho akkor sem szólalt volna meg újra. Hiába könyörögtem, hecceltem, kérleltem, szidtam, semmi nem hatott rá.

Idegesen trappoltam be a házba magam mögött húzva Seohot befelé. Ugyanolyan erővel dobtam magamról le a cipőt és az egyebeket , utána bevonultam a konyhába. Szükségem volt egy kávéra.
Csapkodva vettem elő mindent és szerintem úgy benyomtam a gombot a kis gépen, hogy kiakadt.

- Hjaj, te jó ég!- dörzsöltem meg a szemeimet. Fáradtan ittam bele az ízesített löttybe kis erőt és éberséget remélve tőle.
- Noona...- hallatszott egy halk suttogás mögüllem.
- Igen?- fordultam hátra picit nyugodtabban. Amint megláttam ijedt, összehúzott alakját egyből elszégyelltem magam a viselkedésem miatt és bűnbánóan elmosolyodtam felé.
- Mi a baj?- kérdeztem már kedvesen.
- Szomjas vagyok. Kérhetek egy kis vizet?- tördelte az ujjait.
- Persze!- fordultam a szekrény felé egy pohárért. Kitöltöttem neki a vizet az elővett pohárba és átnyújtottam neki.
- Köszönöm!- vette el megkönnyebbülve.
- Ne haragudj, ha rosszul viselkedtem veled! Ígérem mindent megoldunk együtt. Rendben?- simogattam meg a fejét.
- Hm- bólintott rám pillantva ivás közben.
- Csak óvatosan!- kiáltottam mosolyogva a rohangáló kisfiú után.

Délután elvittem a parkba egy kicsit, hiszen gyerek és játszania kell, mint minden normális korabelinek. Addig én leültem egy padra és tárcsáztam a számot, amit hívni szerettem volna.

- Na mi a helyzet kislány? Alig várom hogy gyere!- szólt bele a telefonba Chen.
Imádtam a hangját , ezért mosolyom még szélesebb lett.
- Szia Chen!- köszöntem neki. Nem akartam elmondani a hívásom okát, annyira rosszul éreztem magam miatta. Úgy vártak és akkor most fogom s vissza mondom. Nemár.
- Baj van igaz?- sóhajtott fel egyből, hiszen nem viszonoztam izgalmát, s ebből jól tudta, hogy valami van velem. Ennyire jól ismert.
- Nem tudok most elmenni hozzátok - fogtam bele rossz szájízzel.
- Miért?- háborgott azonnal.
- Közbejött egy kis...családi ügy - hunytam le a szemem. Utáltam csalódást okozni neki.
- Biztos nem tudod megoldani hogy gyere?- próbálkozott, mint mindig.
- Nem. Sajnálom..- ráztam a fejem, de ezt ő nem láthatta természetesen.
- Akkor majd máskor - törődött bele.
- Igen máskor - piszkáltam a ruhám alját.
- Jól sejtem , hogy azt szeretnéd én közöljem a többiekkel és intézzem el , hogy Kai ne kapja le a fejed? - jött a játékos hangú kérdés.
- Utálom ,hogy ennyire jól ismersz - nevettem fel kínosan.
- Jössz nekem két gombóc fagyival - egyezett bele drámai hangon, mintha a világ megváltást bíztam volna rá.
- Hárommal is - egyeztem bele hálásan.

Míg Seoho kiszórakozta magát én jól elbeszélgettem Chennel. Szerencsére ráért, úgyhogy tudtam vele nyugodtan beszélni.

Mesélt a suliról és a többiekről, ami bár igaz, hogy gombócot idézett elő a torkomban és legszívesebben sírtam volna tőle, de jól esett tudni, hogy mindenki rendben van és boldog. Amikor nekem kellett mesélni valahogy Seohot kihagytam a dolgokból, bár legszívesebben mindent elmondtam volna segítséget kértem volna tőle, de valami megmagyarázhatatlan vissza tartott. Így csak elmeséltem a barátságos szomszédokat és a kedves orvost, akik már cseppet sem tűntek annak, de ezt is kihagytam belőle. Nem értettem miért éreztem úgy, hogy titkolóznom kell, de mégis megtettem és ettől rosszul éreztem magam.
- Vigyázz magadra!- búcsúzkodott Chen.
- Te is magadra! Puszilok mindenkit!- fogtam én is búcsúzkodósra a figurát.

- Seoho, gyere!- kiáltottam a fiúnak, mikor letettem a telefont és hagytam magamnak pár percet a gondolkodásra.
- Megyünk haza?- jelent meg előttem.
- Igen - bólintottam és felálltam.
- Jó, úgyis éhes vagyok!- fogta meg a kezem.
- Jót játszodtál idekint?- indultam el vele.
- Igen, holnap is kijövünk?- nézett rám reménykedve.
- Persze, ha szeretnél- egyeztem bele. Úgysem láttam semmi teendőt holnapra, amit el kéne végezni.

Mire haza értünk eléggé eltelt az idő, úgyhogy már csak vacsoráztunk, megfürdettük Seohot és lefektettük.
Nem sokkal később a nagyszüleim is vissza vonultak, így egyedül maradtam végre. Vártam egy picit, amíg mindenki mély álomba merül, hogy még véletlenül se vegyék észre, hogy megmozdulok.

11-kor aztán óvatosan megnyitottam a saját ajtómat és a lépcső felé vettem az irányt. Óvatosan vettem minden egyes fokot, mintha a legvékonyabb jégrétegen sétálnék, ami bármikor betörhet alattam.
Leérve megkönnyebbültem picit és kifújtam a bent tartott levegőmet.
Beosontam a konyhába és felkapcsoltam a leggyérebb fényű lámpát. Kiengedtem a markomban szorongatott gyógyszereket, és ügyelve arra ,hogy ne koppanjanak nagyokat, leraktam őket a pultra.Utolsó előkészületként töltöttem magamnak jó sok vizet, amivel le tudom lökni azt a sok gyógyszert a torkomon.Végül pedig beöntöttem a számba az adagot és lehúztam a vizet.Megkönnyebbülve tettem minden a helyére, hiszen tudtam, mostmár nyugodt éjszakáim lesznek végre.

Nem mentem fel azonnal aludni, úgy döntöttem előtte kiülök egy kicsit az udvarra, úgyis le kellett kezelnem a kezem, hamár a délelőtt elmaradt.
Kivittem minden szükséges dolgot az egyik nyugágyra és neki is láttam.
Óvatosan tekertem le a kötszert a kezemről, az alatta elterülő bőröm pedig boldogan szívta be a friss oxigént, amitől elzárva tartotta az anyag. Levettem a kimondottan a sebre helyezett kisebb géz darabkát, így elém tárult a cseppet sem szép látvány.

Na hello hello! Kedd van, úgyhogy íme a keddi rész, mert ki nem hagyhattam.🤗❤️
Szép napot és hetet nektek, talán még találkozunk Új Év előtt. 😉

 V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίrWhere stories live. Discover now