Δ Százhuszonkettedik vércsepp Δ

230 16 0
                                    

Arra ébredni, hogy hasogat a fejed, nem kellemes. Azonnal nyűgösnek éreztem magam, pedig még ki se nyíltak a szemeim. Hatalmas sóhaj közepette ültem fel, de azonnal meg is bántam, mert a fejem mégjobban kezdett hasogatni. Hogy lehet így kezdeni a reggelt? Hihetetlen!

Az ágytámlának dőlve kémleltem tovább a szobát, míg vártam, hogy enyhüljön a fejfájásom. A nap már ezerrel süthetett kint, hiszen idebent is hatalmas volt a világosság az elhúzott függönyök ellenére is. Minden csendes volt és nyugodt, addig a pontig, míg majdnem szívbajt nem kaptam a mellettem alvó alak láttán.

Hát igen. Nem voltam hozzászokva, hogy Taehyungot aludni lássam. Főleg nem akkor, mikor én nem is alszok. Csendben figyeltem őt, nem akartam még felébreszteni. A hasán feküdt, egy párnát öleltek át karjai, amin volt a feje, a takaró csak deréktól lefele takarta, felső nem volt rajta, így a háta teljesen szabadon maradt. Gyönyörködhettem benne, ameddig csak akartam. Fogtam magam és visszadőlve mellé figyeltem békésen pihenő alakját.

A sok jajgató, sebesült ember ismét ott térdelt előttünk. A szolgálók rezzenéstelen arccal álltak a helyükön körülöttünk, egy hatalmas bálteremen voltunk, a trónon ült Taehyung én pedig az ölében. Két oldalunkon a fiúk is felsorakoztak, de mintha élettelen bábuk lettek volna, olyan mereven álltak. Ugyan az a látomás volt. A tömegből hirtelen felnézett rám valaki, akivel szembe is néztem. Changmin volt az. Tekintete tele volt gyűlölettel, megvetéssel, mintha nem is az a kedves férfi lenne, aki kisegített engem.

- Changmin? Mi történt? Állj fel!- néztem rá aggódva.
- Légy átkozott örökre!- köpte felém a szavakat, ami oda vonzotta Jungkookot és Yoongit, akik felrántották őt a földről.
- Miről beszélsz?- figyeltem őt, ahogy egyenesen az előttünk lévő lépcsőre térdeltették.
- Shin Changmint, mint a néhai vámpír király jobbkezét és hűséges alattvalóját, ezennel halára ítélem!- mennydörögte Namjoon, majd Yoongi egy hatalmas pengét emelt az előre hajolt Changmin nyaka fölé.
- Ne! Állj!- kiáltottam elszörnyedve. - Ne!- kaptam a szemeim elé a kezeimet, mikor lendült a fegyver.
- A következőt!- szólalt fel Taehyung nyugodtan.
- Tae!- nyitottam ki a szemeimet és azonnal megpillantottam Changmin levágott fejét magam előtt a földön. Gyorsan Taehyungra néztem inkább. - Tae, mi ez az egész? - kezdtem el sírni.
- A következő elítélt - szólalt fel Yoongi. Belém fagyott a vér, amikor odanéztem.
- Seoho!- pattantam volna fel ösztönösen, de Taehyung nem hagyta.
- Halljuk az ítéletet! - mondta elégedetten mögöttem Taehyung.
- Azonnal engedd el!- kiabáltam bepánikolva. Seoho csak bátran nézett a szemembe, ahogy elénk hozták és térdre kényszerítették.- Engedd el, Yoongi, mit művelsz?!- ordítottam tovább, miközben Yoongi a vádakat sorolta fel, majd az ítéletet.
- Kivégezni! - mondta nyugodtan Tae.
- Ahogy kívánod!- hajolt meg felénk Yoongi gúnyosan.
- Seoho! Azonnal állítsd meg őket, Taehyung! Könyörögöm, ne!- visítottam magamon kívüli állapotban. - Seoho! - ficánkoltam a karjai közt fájdalmasan ordítva, amikor lendült a penge.

Torkom szakadtából kiabáltam és éreztem ömleni forró könnyeimet. Erősen szorítottam össze a szemeimet és az ökleimet is. Teljesen magamon kívül voltam.

- Areum! Areum-ah! - rángattak vissza a valóságba.
- Ne!- sírtam tovább az illető csupasz karjára markolva.
- Stt! Areum! Ébredj fel! - kúsztak hatalmas kezek az arcomra. - Areum-ah! Ébredj!- kért újra.

Lassan kinyitottam a szemeimet és egyenesen szembenéztem Taehyunggal. Arca aggodalmat tükrözött, haja még kócos volt és még mindig nem volt rajta póló. Körbenéztem, így megállapíthattam, hogy még mindig a hálószobánkban vagyunk, az ágyban, ahogy utolsó emlékeim szerint is.

- Lélegezz, kincsem! Gyerünk! Lélegezz nekem!- cirógatta az arcom.

Próbáltam szótfogadni neki és levegőt venni, ami eleinte nehezemre esett, de lassan sikerült levegőt juttatni a tüdőmbe és Taehyung segítségével meg tudtam nyugodni valahogy. Az ölébe ültetett, ahogy szokott és én a nyakába fúrva a fejem próbáltam megtölteni a tüdőm az illatával, ami mindig segített megnyugodni.

- Láttad a...?- kezdtem halkan.
- Láttam - szakított félbe. - Nincsen semmi baj, ne gondolj rá!- simogatta a hajam.
- Nem értem, Tae...- sírtam el magam megint. - Miért látok ilyeneket? - öleltem őt szorosabban.
- Sst! Semmi baj, kicsim! Minden rendben lesz -ringatott lassan.
- Nem mennek ki a fejemből azok a szörnyű képek....a levágott fej...- szorítottam le a szemeimet.
- Areum, fókuszálj másra, kérlek! Figyelj rám inkább!- kérte lágyan.
- Nem megy!- panaszkodtam tovább.
-Sst! Csak lélegezz!- tapasztotta kezét a fejemre, ami után rövidesen bizseregni kezdett az egész fejem.
- Tae!- próbáltam eltolni magam.
- Sst!- szorított magához.
-Mit csinálsz?- kérdeztem kábán.
- Segítek - suttogta, majd lassan abba maradt a bizsergés és én szédülve engedtem vissza magam Taehyung karjaiba.
- Nem emlékszem rájuk hirtelen...- pislogtam nagyokat.
- Csak nyugodj meg! Nincs semmi baj!- fektetett vissza az ágyba.
- Használtad az egyik képességed?- néztem fel rá.
- Hmm - bólintott.
- Jól vagy? Nem érzed rosszul magad miatta?- kezdtem aggódni azonnal.
- Ne aggódj miattam! Jól vagyok - simított a homlokomra.
- Feküdj be mellém!- kértem őt.
- Gyere ide!- húzott a mellkasára. - Pihenj még egy kicsit és jobban leszel - takart be minket.
- Mi történt veled tegnap?- kérdeztem halkan.
- Csak hosszú és nehéz napom volt, ezért kimerültem teljesen - válaszolt könnyedén.
- Miért volt hosszú és nehéz?- folytattam.
- Sok megbeszélés és tervezés miatt - felelt.
- Mit terveztél?- vittem tovább a szálakat.
- Az utunkat a Születés Kertjébe - mondta kis szünet után.
- A ceremónia?- kötöttem össze fejben az infókat.
- Igen, a ceremónia - hagyta jóvá.
- Ha tudatra ébredek, érteni fogom a dolgokat?- kérdeztem reménykedve.
- Őszintén, nem tudom, mi lesz ha tudatra ébredsz, de bármi történjék is, én vigyázni fogok rád! - nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Félek...- ismertem be.
- Nincs, mitől félj, Areum-ah! Ott leszünk és vigyázunk rád - simogatta a hátam.
- És mi lesz, ha apám eljön értem? Ő nem veszélyes?- jutott eszembe.
- Nem engedjük, hogy bántson téged, kincsem - biztosított.
- Nem akarok több harcot és szenvedést- ráztam meg a fejem.
- Ha tudatra ébredsz, békét fogsz hozni a két népnek. Nem lesz több harc és szenvedés - magyarázta.
- Szerinted mindenki el fog fogadni engem, mint új uralkodót?- tettem fel a fejemben megfogalmazódott kérdést.
- Kötelességük elfogadni téged, hiszen leghatalmasabb őseink utódja vagy - állította.
- Szerinted képes lesz a két nép újra együtt élni?- gondolkodtam el.
- Nem kell imádnunk egymást, csak békében el kell férnünk egymás mellett és engedelmeskedni neked. Az csak menni fog - kérte ki magának.
- Nem hiszem, hogy alkalmas uralkodó lennék - sóhajtottam lemondóan.
- Nem leszel egyedül, édesem. Ne félj, majd segítünk neked és a farkas barátaid is - cirógatta a nyakam.
- Nem menekülhetünk el valami békés helyre csak ketten? - kérdeztem nyűgösen.
- Nem kell menekülnünk, Areum-ah. Minden rendben lesz!- bíztatott.
- Annyira félek, Tae...- suttogtam.
- Nincs, mitől félned, gyönyörűm! Bízz bennem! Minden a legnagyobb rendben lesz - tett ígéretet sokadjára.

Sziasztok kedveseim!
Végre sikerült időben hoznom a heti részt, aminek nagyon örülök.
Hogy vagytok? Kiben milyen gondolatok szövődtek a történet kapcsán?
Lassan készülődök az új könyv publikálására, hiszen ennek a könyvnek lassacskán a végére érünk, remélem, arra is kíváncsiak lesztek majd.
Egyenlőre köszönöm a támogatást és vigyázzatok magatokra!🥰

 V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίrWhere stories live. Discover now