V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίr

Δ Negyvenötödik vércsepp Δ

Mikor ismét a házuk felé vettük az irányt, Seokjin már a kapu előtt várt ránk az autójának támaszkodva.
- Gyertek gyertek! Dolog idő van - siettetett minket mosolyogva.
- Ugye tudod, hogy semmi szükség nem lenne arra az autóra, ha futnánk?- rázta a fejét Jimin.
- Tudom, de a hagyományos utat választjuk Areum kedvéért- vont vállat Seokjin rám mosolyogva.
- Köszi - mosolyodtam el zavartan.
- Pattanjatok be! - kerülte meg az autót, hogy beüljön a volán mögé.
- Na, gyere Areum!- nyitotta ki nekem a hátsó ülés ajtaját Jimin.

Seokjin elég nyugodt sofőr volt, így nem kellett aggódnom, hogy netalán fél úton neki megyünk valaminek és ott maradunk. A rádióban éppen jól hallhatóan szólt a zene, én annak hallgatása közben az ablakon bámultam ki és a nagy nyüzsgést figyeltem. Közben elkaptam egy egy halk hangfoszlányt az elől beszélgető fiúktól, de nem nagyon figyeltem rájuk, úgyse értettem, miről van szó.

Mire feleszméltem már a farkasokhoz értünk, feltűnt előttem az ismerős ház, ami elé félre is húztunk. Azt ajtón Seoho rohant ki, egyenesen felénk vette az irányt, mire én mosolyogva intettem neki egyet. Ám ahogy közeledett észre vettem a fájdalmas arcát és a rajta csillogó könnyeket, kétségbeesetten rohant felém.

- Seoho! - ugrottam ki az autóból azonnal.
- Noona!- kiáltott a fiú fájdalmasan.
- Mi a baj? Mi történt?- zártam azonnal a karjaimba, amint odaért hozzám.
- Nem akarok menni! Ne hagyd, hogy elvigyenek noona! Félek! - kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta.
- Miről beszélsz Seoho? Ki akar elvinni? Hova?- ráncoltam a szemöldökeimet, miközben a fejét simogattam.
- Nem akarok menni! Kérlek! Nem akarok!- sírt még erősebben.
- Semmi baj! Itt vagyok, mostmár nincs semmi baj!- csitítottam őt.

A két vámpír értetlenül bámulta a jelenetet, mivel már ők is kiszálltak a kocsiból. A ház felől Seoho neve hangzott el, majd az ajtóban megjelent Chen és Xiumin. A kisfiút keresték nagy hévvel, de amikor meglátták, hogy a karjaimban van, mind a ketten fejcsóválva indultak el felénk.

- Areum! Jó látni, hogy nincs semmi bajod - sétált oda hozzánk Xiumin.
- Mi történt itt?- utaltam az ölömben lévő kisfiúra.
- Ugyan Seoho! Miért ijesztettél rá Areumra?- tette csípőre a kezeit dühösen Chen.
- Gyertek be és beszélünk- invitált Xiumin.

Beleegyezően bólintottam, mire Chen segített nekem felállni, mivel Seohoval a karjaimban nem volt olyan könnyű, márpedig a kisfiúnak esze ágában sem volt elengedni engem. A két farkas maguk elé engedtek engem, majd együtt indultunk el a ház felé.

- Areum!- kiáltott utánam Seokjin.
- Jaj, ne haragudj Seokjin! - fordultam vissza észbe kapva.- Köszönöm, hogy elhoztatok!- búcsúztam tőlük.
- Vigyázz magadra! - mosolyodott el Jimin.
- Taehyung majd jönni fog érted, addig maradj a farkasokkal, kérlek. Rendben?- nézett a szemembe, miközben próbálta elrejteni aggodalmát.
-  Itt leszek a fiúkkal- biztosítottam engedelmesen, majd egy utolsót intettem nekik, amennyire tudtam, és ismét a ház felé indultam.

Odabent csend honolt, sehol egy árva lélek se. Besétáltam a már ismerős nappaliba és Seohoval együtt leültem a kanapéra. Hamarosan megjelent a helyiségben Chen is, aki helyet foglalt az egyik fotelban.

- Minden rendben veled? A legutóbb eléggé ránk ijesztettél - mért végig kíváncsian.
- Igen, mostmár minden rendben. Sajnálom, hogy gondot okoztam - bólintottam egy lágy mosoly kíséretében.
- Ugyan! A lényeg, hogy jól vagy - legyintett megkönnyebbülve.
- Mi folyik itt, Chen?- kérdeztem, mikor láttam, hogy nem áll szándékában folytatni.
- Semmi sem történt - rázta meg a fejét, mire gyanakodva néztem rá. - De tényleg! - bizonygatta.
- Akkor mi van vele?- biccentettem az ölömben szuszogó fiú felé.
- Haza kell mennie - sóhajtott fel Chen.
- Haza? Hova haza?- ráncoltam a homlokomat.
- Haza a családjához. Ő közeli rokonaink törzsének tagja és, amikor te rá találtál, akkor éppen elszökött otthonról, nem tudják, miért. Mivel megtaláltuk, haza kell vinnünk, mert nem tartják biztonságosnak, hogy távol legyen otthonról, míg ki nem derül, ki és miért támadt rá akkor -  mesélte el végül Chen.
- Elszökött?- csodálkoztam el.
- Igen. Mindenki nagyon aggódott miatta, folyamatosan keresték őt mindenhol ezért szeretnék otthon látni, biztonságban tudni őt - magyarázta.
- Itt is biztonságban van! Miért kell föltétlenül haza mennie?- méltatlankodtam.
- Mert az az otthona, Areum. Nem vehetsz csak úgy el egy gyereket a szüleitől és a családjától. Tudom, hogy megszeretted őt és ő is téged nagyon, de haza kell mennie - simított a karomra Chen.
- Mikor kell haza mennie?- szorítottam össze a szám kelletlenül.
- Délután jönnek érte - húzta el a száját a srác.
- Nem akarok! Nem akarok menni!- kiáltott fel hirtelen Seoho.
- Ugyan már Seoho! Ők a családod, hiányzol nekik és aggódnak érted - próbálkozott Chen.
- Nem igaz! Nem is szeretnek engem! Nem hagyták, hogy noonat meg...!- nézett dühösen az idősebbre.
- Elég legyen!- szakította őt félbe Chen hirtelen.
- Mi van velem?- fordítottam őt magam felé.
- Noona te....- kezdett bele ismét.
- Seoho!- jelent meg Xiumin kedvesen rászólva a fiúra.
- Mi az, amit nem mondtok el nekem?- néztem fel rá dühösen.
- Mennie kell Areum. Kérlek, ne nehezítsd meg! - nézett rám Xiumin.
- Miért titkolóztok?- kérdeztem sértetten.
- Van amiről nem beszélhetünk. Meg kell értened - rázta meg a fejét.
- Miért nem? Úgyis tudom már az igazat - próbálkoztam.
- Van, ami nem tartozik másra, csak ránk - vont vállat mosolyogva.
- Itt akarok maradni veled noona!- kezdett el ismét sírni Seoho.
- Sajnálom kicsi! - nyeltem vissza pár könnyet. - Majd meglátogatlak jó sokszor, rendben?- simogattam a fejét.
- Nem akarok! Nem fogják engedni, hogy találkozzak veled! - rázta a fejét hevesen sírva.
- Muszáj Seoho... Nem tehetek semmit, ne haragudj!- szorítottam magamhoz.
- Veled akarok maradni noona! Kérlek!- könyörgött tovább.
- Nem beszélhetnék a törzsfőnökkel?- néztem fel Xiuminra.
- Vámpír védenc vagy, csak nagyobb balhé lenne belőle- rázta a fejét lemondóan.

Seoho nagyon csalódott volt és szomorú, amit nagyon sajnáltam, de úgy tűnt tényleg nem tudok tenni semmit az ügy érdekében. Sápadt volt és nem evett semmit ebédnél, ami aggasztott minket. Ebéd után végül kitaláltam, hogy elviszem a játszótérre, ahova még a találkozásunk utáni napokban elvittem és megpróbálok vele beszélni. A fiúk is jönni akartak velünk, de jobbnak éreztem, hogyha csak ketten megyünk, hiszen úgy könnyebb lesz vele beszélni.

Így hát ebéd után kézenfogva indultunk el a park felé, aminek a közepén a játszótér volt. Útközben vettem neki fagyit, ami látszólag kicsit feldobta, mert utána már könnyebben beszélgetett velem mindenféle dolgokról. Mikor aztán meglátta a rohangáló gyerekeket és a játszóteret, felcsillantak a szemei és boldogan rohant a többiek közé játszani. Én úgy döntöttem leülök egy közeli padra és onnan tartom szemmel a fiút. Néha megszólított és büszkén mutatta meg nekem hogy csúszik le a csúszdán vagy éppen hogyan mászik fel a mászókára, amiért mindig meg is dicsértem őt, így mosolyogva folytatta a rohangálást.

Halihó!🥰
Mivel kicsit több időm akadt, így hoztam nektek ma egy meglepi részt, fogadják sok-sok szeretettel!
Kellemes hétvégét mindenkinek!❤️