Kerge kor /Befejezett/

Negyvennegyedik fejezet

Érzelmek viharában

Reggel hat óra van, szombat, de én már úton vagyok barátnőm felé. Adri persze morgott, mert felébresztettem, azért meg pláne, hogy hová készülök. A fene sem érti már őt. Szerintem csak jól esik piszkálódnia. Lehet, Emilnek van igaza és nem tudja ezt a helyzetet feldolgozni. Az igazat megvallva fogalmam sincs, mi lesz velünk. Megeshet, hogy a sok hülyeség után már képtelenek vagyunk tovább lépni. Talán nem is lenne értelme, de ha arra gondolok, hogy bámulnom kell őt úgy, hogy nem érhetek hozzá, elfacsarodik a szívem. Szeretem őt, de ha eszembe jut, amit mondott, hogy képtelen a monogámiára, elbizonytalanodok, hogy kell-e nekem ez a stressz. Arra gondolni, ha elmegy egyetemre, hogy talál mást helyettem, ha nem is érzelmi szinten. Ha megfordul a fejemben, hogy mindig tévúton járt. Vajon képes változni? Csak miattam? Jó lenne elhinni, de jelenleg a csend honol köztünk ismét, ami megöl.

Most azonban száműznöm kell őt gondolataimból, mert Anitának van rám szüksége. Annyi mindenen mentem át vele. Mindig meghallgatott, megvigasztalt, mikor a legrosszabbat éltem meg. Fura lány, fura gondolatokkal, de egy érzelmes lény, akit az élet kizökkentett a rendes kerékvágásból. A kedves lány kétségbeesett, evidens volt, hogy segítek, amiben csak tudott.
Tegnap délután, edzés után hívott, hogy menjek már le hozzájuk. Ideges volt, hallottam a hangján. Nem volt kérdés, hogy megyek. Futva trappoltam el hozzájuk. Az utcájuk végén találkoztam Bennel, aki szintén oda tartott. Ő is csak annyit tudott, mint én, hogy igyekezzünk. Az anyukája engedett be és megköszönte, hogy odasiettünk. Már fenn sem akadt azon, hogy a lánya barátai fiúk. Már komolyan aggódtunk, mikor beléptünk barátnőnk szobájába.

Ő kétségbeesetten kezdett el magyarázni, amiből egy szót sem értettünk. Kértem, hogy nyugodjon le és lehetőleg emberi nyelven mondja el, mi a baj. Kiderült, hogy az anyukája aggodalma nem volt alaptalan. Sajnos komolyabb dolog áll a háttérben, mint barátnőnk is gondolta volna. Teljes kivizsgálás, ultrahang, vérvétel volt, ami alapján kiderült, hogy bizony barátnőnk belül fel van borulva teljesen. Jobban, mint egy átlagos tinédzsernek kellene. A vér cukorszintje túl alacsony, az inzulin szintje túl magas, a hormonszintje olyan pocsék, hogy csoda, ha nem kell kés alá feküdne harminc éves kora előtt. Azonnal segíteni akartam neki. Tudtam hogyan vélekedik a gyerekekről, de nem voltam benne biztos, hogy ha műteni kellene, ép ésszel kibírná. Fel tudná-e dolgozni, hogy megfosztják női mivoltától. Arra kért minket, hogy segítsünk fogyni neki, első körben tíz kiló. Lehet, hogy már ez is segít. Nem volt kérdés, hogy segítünk neki. Könnyebb eljárnia futni, ha ott vagyunk vele. Péter rendes volt, adott egy étrendet is. Ő testnevelőként, illetve étkezési tanácsadóként végzett, így tudott segíteni.

Mikor odaérek, Anita már az ajtóban áll szabadidőnadrágban, pólóban és sportcipőben.

– Köszi, hogy segítesz – mondja halkan.
– Ez a minimum minden után – felelem biztatóan. – Sétáljunk kicsit, egyelőre ezzel kezdjük. Pár nap séta, majd kocogás.
– Rendben – bólint Anita. Nem akarom, hogy úgy járjon, mint én. Nekem szorított az idő, így beledobtak a mély vízbe, de nem akarom, hogy megutálja a futást.
– Mindig figyelj a légzésre, ne vedd szájon a levegőt, mert szúrni fog az oldalad. – Ő bólogat, hogy érti. – Ma kisétálunk a tóig, azt körbe, majd haza. Éppen elég lesz. – Nem igazán mozgott intenzíven soha, ráadásul jó messze is laknak tőle. – Holnap megismételjük, holnapután meg kicsit futunk körülötte, vagy így hajnalban vagy este.

– Olyan csendes minden – jegyzi meg halkan.
– Szombat reggel van, kevés a mozgás. Én hajnalban szeretek futni, mert kevesen vannak. Csend van és hallom a saját gondolataimat. Futás közben valahogy minden könnyebbnek tűnik. Rengeteget futottam mostanában, hogy levezessem a történteket – mesélem.
– Sikerült? – kérdezi barátnőm.
– Azt hiszem, igen – bólintom. – Képes voltam feldolgozni, elfogadni a megmásíthatatlant. Valahogy már a bankettes dolog sem idegesít.
– Örülök neki, hogy túltetted rajta magad.
– Megfizetett Márk mindenért, ahogy apu is. Nem kell, hogy én is rúgjak Márkon egyet – vonom meg a vállam. – Tulajdonképpen neki a legszarabb az egész történetben.
– Ezt, hogy érted? – érdeklődik Anita.
– Ő veszített el mindent egy csapásra. Nem hajlandó beszélni az anyjával. Nincs már apja és akit szeretett, az is jó magasról tett rá. Ezt szerintem sokkal nehezebb megemésztenie, mint nekem mindent összesen.