Kerge kor /Befejezett/

Negyedik fejezet

Most meg mi van?

Öt nap telt már el a randevúnk óta. Öt nap, hogy belülről őröl minden, ami történt. Ülünk egymás mellett, mint két idióta. Na, jó. Az csak én vagyok, ahhoz képest nem szólunk egymáshoz, pedig tuti leülepedett már benne a randin történtek. Vagy nem. Passz. Hogy őszinte legyek, nem értem a lányokat. Sem az észjárásukat. Ráadásul egész héten, akárhányszor felnevetett a barátnőivel, azt hittem rólam van szó. De hamar be lett bizonyítva az ellentétje, mert nem néztek felém a vihogó libák. Ez azonban a kisebbik gond. A nagyobb, hogy még mindig élénken dobol bennem, ami a zuhany alatt történt. A testem fellélegzett, de a lelkemre újra olyan teher nehezedett, amit nem bírok kezelni. Nem értettem a történteket. Nem értem, hogy mi zajlott le bennem. A képek, a villanások még most is végigborzongatnak, miközben a szégyen is elfog rendesen. Miért pont az jutott eszembe, ami? Miért pont azok a dolgok furakodtak az agyamba? Miért gondolkodtam így? Ennyire hiányozna? Vagy esetleg más miatt? Az utóbbi gondolattól a hátamon is végigfut a hideg. Ha eszembe jut, hogy lehet más a háttérben jeges rémület kúszik fel a mellkasomban. Nem akarok erre gondolni. Biztosan van logikus magyarázat erre. Mindig ő jár a fejembe. Ha felkelek, ha lefekszek. Vele álmodok és lopva mindig figyelem. Nem értem őt és ez bánt. Biztosan ez lehet az oka, hogy befurakodott az agyamba. Vele beszélgettem erről és...és nem tudom. Olyan zagyva, kerge belül minden. Nem látok tisztán. Olyan, mintha kívülről figyelném a történteket. Nincs ráhatásom az eseményekre. Minden csak jön és betemet. Egymást érik a furcsábbnál furcsább szituációk. Akárhogyan agyalok, nem bírom kibogozni ezt az egészet. Az érzéseim furák, mintha nem is én lennék.

Sóhajtva veszek nagy levegőt. Utána kell járnom mindennek, de az első most Anita. Vele kell beszélnem, hiába tiltakozik ellene mindenem. Szinte sikít belül valami, mintha azt mondaná ne tegyem. Hagyjam ezt az egészet leülepedni, a múltba veszni. Nem az én pályám randevúzgatni. Azonban őt sem hagyhatom bizonytalanságban. Meg kell ezt beszélnünk, akármennyire is menekülni szeretnék.

Most ott áll az ablak előtt és megint beszélget az egyik barátnőjével. Ha jól emlékszem Enikőnek hívják a lányt, a párhuzamos osztályba jár, és szomszédok. Magasabb, mint Anita, és iszonyú szőke. A szószoros értelemben véve, de Anita szíve hatalmas, érthetetlen okok miatt tudja befogadni az embereket. Engem is, holott más már lehet, hátat fordított volna nekem. Lépnem kell.

A sápadt nap sugarai megvilágítják Anita vörös fürtjeit, fura színt kölcsönözve ezzel neki. Olyan, mintha narancssárgák lennének. Amennyire elbűvölt elsőre, most annál jobban nem érdekel. Valami nagyon nem stimmel nálam, ez már biztos.

Újabb mély levegőt veszek. Elnézést kérek, majd csak lesz valami. Legjobb esetben elküld a francba. Megteszi. Ismerem annyira. Bármit megteszek, csak a zuhanyos eseten ne kelljen filóznom.

Határozott léptekkel elindulok feléjük, de az agyam folyamatosan azt kérdezi: Mit is akarsz?

Nem tudom, kusza ez az egész. Nem erre vágyom, nem ezt akarom, de azt se tudom mit is szeretnék. Szánalmas vagyok, tudom. De ez van. Nem tudok rajta változtatni. Ahogy közeledem, egyre jobban érik bennem az a gondolat, hogy nem vagyok ép. Hagynom kellene az egészet a francba, és hogy minden történjen a maga útján. Most még el tudnék fordulni. Ott hagyhatnám őt, nem kellene vele foglalkoznom, hisz nem fogadtunk hűséget. Még csak nem is igen jártunk, egy hetet sem. Atyám, mikor lettem én ilyen gyáva? Nem az én idegrendszeremnek való a lányok után járkálás.

Hirtelen megtorpanok, mert elfogytak a lépések, itt állok tőle egy méterre. Barna szemeit rám emeli, miközben én egyre biztosabb vagyok benne, hogy el kéne rohannom, mégsem teszem.