Kerge kor /Befejezett/

Extra 2

"Gyűrűháború"

Állok a szoba közepén, kezemben egy virággal játszom. Forgatom az apró, kézbe illő kis darabot. Elgondolkodtat. Kissé fel is hergel, hogy miért kellett már megint ilyen helyzetbe hozniuk. Az állítólagos barátaim, ismerőseim már öt éve ezt csinálják és van egy olyan érzésem, hogy még nem értem a végére.

– Valami baj van? – kérdezi egy ismerős, kellemes hang. Valaki, aki már hat éve velem van jóban, rosszban. Juj, de klisés.

– Nincs – mosolygom – elszakadva az apró virágtól és felnézek a kék szemű férfira. Ő mosolyog rám, talán boldogabban, mint valaha. Sötétkék öltöny, nyakkendő, bárgyú mosoly. Bárhogy is érzek, a lényeg, hogy neki jó. Elmosolyodok és feltűzöm a kis virágot az öltönyére. Hihetetlen, hogy ebbe is belerángatott.

– Ne mondd, hogy jobban izgulsz, mint én – nevetgél idegesen.

– Csak szeretnéd – vágok vissza. – Megnézem, hogy itt van-e már, jó? – kérdezem. Ő bólint, pontosan tudja, kire gondolok. Rá se nézve kimegyek a helyiségből, ami fojtogat. Kinn nyári meleg fogad, szinte mellkason csap a hosszú öltönyben. Már most látom, hogy melegem lesz. Egy gyönyörű kertbe lépek. Nem messze tőlem egy kisebb emelvény van. Azon asztal, szép fehér, szalagos, virágos díszítéssel, előtte pár darab szék. Nem lesz nagy esemény. Nem lesz felhajtás. Csak az övék. Balra veszem az irányt, messze akarok kerülni innen egy kicsit. Gyorsan lépdelek, talán még van időm lelépni.

– Milán! – hasít a fülembe egy hang. Nem, nincs, fel kell vennem a bárgyú mosolyomat. – Te hová mész? – hallom egyre közelebbről barátnőm hangját. Felé fordulok. Alacsony, csinos lány, a levendula színű, térdig érő ruha nagyon jól áll neki.

– Csak levegőzök – vonom meg a vállam.

– Tudod, kinek meséld ezt be – mosolyog szélesen. – Lassan tíz éve ismerlek.

– Semmi, csak...

– A helyzet...megint – sóhajtom.

– Bántó? – kérdezi felvont szemöldökkel. Hogy bántó lenne, az biztos, hogy nem. Inkább idegelő.

– Nem – rázom meg a fejem. Sejtem hová akar kilyukadni, így megpróbálom rövidre zárni a dolgot.

– Idegesít, hogy ők igen, de...

– Be ne fejezd! – csattanok fel idegesen. – Képzeld nem, nem idegesít! Nem is érdekel! Elment a maradék esze mindenkinek! Miért csináljátok ezt velem? Anyám, a saját anyám megvárta, hogy nagykorú legyek, csak, hogy tanúnak rángasson! Aztán elment Dénes esze is. Ott is mosolyoghattam, mint a vadalma! Aztán jött a hülye ötlettel Márk is. Én meg ott égtem mellette állva! Erre pár héttel ezelőtt a nyakamba borítja az az eszelős páros, hogy ők is és legyek már Ben tanúja! – fakadok ki, mire Anita zavartan néz rám, vörösödni kezd. – Nehogy azt mond, hogy ti is? – kérdezem dühösen.

– Nem így akartam – dadogja. Lenézek az ujjára, amin egy szép, köves gyűrű csillog.

– Eszelősök vagytok mind – sóhajtom dühösen.

– De azért leszel a tanúm? – kérdezi csendben.

– Leszek, cseszd meg! Belefér az időmbe – válaszolom félig mosolyogva.

– Te meg majd győzz válogatni – jegyzi meg ideges nevetéssel. Megütközve nézek rá. Hogy a fészkes fenébe jutott ilyen egyáltalán az eszébe?

– Azt a napot várhatjátok – nevetek fel kissé hisztérikusan. Ő kérdőn néz rám. – Nézd, a legelső együtt töltött éjszakánkon közöltem, ha gyűrűt mer adni, a nemesebbik szervére húzom fel! Egy infantilis baromság az egész.