Kerge kor /Befejezett/

Negyvenhetedik fejezet

Nem várt meglepetés

Ott ülni a stégen és bámulni bele a sötétbe, majd nézni a sárgára színeződő vizet azzal, akiért szívem dobog felemelő érzés. Lassan egy év után megnyílt a csap és ami csak eszünkbe jutott arról beszélgettünk. Nevettünk. Hallhattam újra csengő kacaját, ami már hiányzott és csak akkor értettem meg igazán, hogy mennyire. Ahogy feljött a nap, mi is indultunk, nehogy bajba kerüljünk. Nehéz volt lefeküdni, zsongott a fejem, éreztem az illatát. Olyan hevesen dobogott a szívem, hogy nem akart az álom elérni. Felé akartam fordulni, de valahol rettegtem is. Mi lesz velünk? Mi vár ránk? A szendergés sem hozott választ végül.
Fáradtan ébredtem és az ágyamban ülve bámultam alvó barátomat. Próbáljuk meg – visszhangzott a fejemben folyamatosan. Ezer dolog áll mögöttünk, ezer dolgot bocsátottam meg neki is, másoknak is. Azonban rettegek. Félek, hogy csalódik és csalódok. Annyira zsenge, ami köztünk bimbózik. Egy törékeny szárú virág, ami éppen megtartja fejét. Kinyílik-e valaha vagy a súly alatt eltörik? Nem akarom újra elveszíteni. Nem szeretném, ha fényévnyi távolságra kerülnénk egymástól ismét. Megszakadnék, tudom jól. Örökre belém égne ez a balul elsült szerelem. Elég lehetek neki? Van rá esély, hogy mellettem boldog legyen? Mi van, ha egy napon gyereket szeretne? Én azt nem tudom megadni neki. Én csak én vagyok. Jelenleg egy zavart kamaszfiú.

Sóhajtva dőlök hátra. Lehunyom a szememet, hagyom, hogy a nap sugarai cirógassanak. Meleg van. Jön a nyár. Már csak napok kérdése és berobog a vakáció. Szeretnék boldog lenni, azokkal megélni, akik fontosak nekem.
– Nem vártál meg minket – hallom meg Anita korholó hangját.
– Hagytalak szervezkedni – fintorgom. Érzem, hogy leülnek mellém, talán némán beszélgetnek is.
– Tudom, mit csináltatok – vágom el a némaságot.
– Mi csak azt szerettük volna, ha tud róla, ha kicsit előrébb lendül ez a tarthatatlan helyzet – fakad ki Anita. Felé fordulok és ránézek. Szája remeg, tekintetéből egyértelmű, hogy tényleg jót akartak.
– A barátaid vagyunk – simítja tenyerét a vállamra Ben és közelebb hajol. – Tudjuk, hogy szenvedsz.
– De mi van, ha nem működik? – fakadok ki. – Beszéltünk róla. Éjszaka közepén felkeltett és sétálni hívott. Ő maga is bevallotta, hogy nem tudja mi vár ránk. Fogalma sincs, hogy tud-e így élni. Mi van, ha nem vagyok elég neki? Itt nem bírnám – csapok mellkasomra, ahol szívem olyan keservesen dobog hónapok óta. Vágyna Adrira, de a józan eszem fékez és ez őrjítő. Beleszakadok ebbe az egészbe.

– Az én eszem is azt mondja, hogy hazárdjáték – sóhajtja Ben. Felé fordulok. Arca komoly, látom tekintetében, hogy félt engem, ami nagyon jólesik.
– De ha nem nézitek meg milyenek lehettek párként – veszi át a szót Anita. – Fel fog őrölni téged. Ha összetörne a szíved – simítja görcsösen pólómba markoló öklömre a tenyerét. – Azt még mindig össze tudjuk rakni valahogy, de ha örökké azzal a gondolattal kelsz és fekszel, hogy mi lett volna, ha azon utólag már nem tudunk segíteni. – Barna szeme féltőn vibrál neki is. Szeretem őt, mintha lenne egy testvérem. Nem tud parancsolni magának és átölel. Meleg karjaiban valahogy megnyugszom. A tudat, hogy velem van segít a szorongató érzésen. Ben is a hátamra simítja kezét.
– Én nem ölellek meg, mert a végén valami fura, szerelmi háromszögről fognak sutyorogni – neveti barátom.
– Ha fiú lennék, bevennétek? – veti fel reménykedve Anita.
– Lehet, nem is lenne rossz egy háromszög – hümmögi Ben.
– Emil tud az ilyesmiről? – kérdezem vigyorogva.
– Nem igazán, de ha belegondolok, hogy valaki hozzáér a jelenlétemben vagy azon túl, szerintem beletaposnám a földbe – gondolkodik hangosan.
– Én rá se néztem és majdnem a zuhany járólapjába építettél bele – emlékeztetem. – És még te beszélsz édes hármasról – csóválom a fejemet.