Kerge kor /Befejezett/

Tizennegyedik fejezet

Békés, boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok!

Újabb randi

Azt hiszem, soha nem leszek jó ezekben a randis dolgokban. Kifejezetten jó érzékem van ahhoz, hogy elszúrjak mindent.  Ha a reggeled vacakul indul, mennyi esélyed van egy normális napra? Vajmi kevés. Legkedvesebb lakótársam megint morogva kezdte a reggelt. Nem volt egyéb bűnöm, mint hogy valami szösz a számba talált kerülni és köhögve ébredtem. A tornádó azonnal életre kelt és pusztítani kezdett a lelkemben. Csúnya dolgokat mondott. Minden egyes szava egy karmolás volt a szívemen. Fájt. Annyira, hogy a torkom megint elszorult, de tartottam magam. Azt mantráztam magamban, hogy kibírom. Nem számít, de az a nagy fene helyzet, hogy igen is számít. Ha ő így érez a közösen eltöltött évek után, az kiborító és fájdalmas. Szúr. A mellkasom bal oldalát tépi a tény, hogy nem kellek neki. A legrosszabb mégis az az egészben, hogy továbbra sem bírom elengedni. Magam mellett akarom tudni, akkor is ha goromba, ha válogatott tahóságokat vág a fejemhez. Azt hiszem, mazochista vagyok. Normális ember szerintem nem kínozná ezzel magát. Rég letojta volna. Azonban nekem nem megy. Csak halkan merek rá gondolni, mert félek szavakba önteni. Ha elém állna elnézést kérve, megbocsátanék neki gondolkodás nélkül. Ha tudnám, hogy visszakapom kellemes hangját, remegtető nevetését, rám fókuszáló tekintetét, azt hiszem, megbékélnék. Újra velem lenne. Mellettem. Ez elég lenne. Független attól, hogy mit mondott és tett az utóbbi időben. Ám most van néminemű problémám, ami kicsit háttérbe szorítja Adrit. Zakatol bennem. Azt hiszem, hogy eléggé fura helyzetbe hoztam magamat is és Bent is. Azt se tudom, hogy mi van köztünk. Az addig tiszta, hogy többek vagyunk barátoknál, de szerelmeseknél kevesebb. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy azt az állapotot sohasem fogjuk elérni, de iszonyat jó vele. Az utóbbi pár napban csókleckét adott és azt mondta, hogy jól haladok. Szeretek vele lenni. Olyankor elfelejtek mindent és mindenkit. Nem motoszkál egy ismeretlen, fojtogató érzés bennem. Ami, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, megöl. Még mindig azt mondom, hogy jól választottam. Elindultam egy úton, aminek nem látom a végét. Ahogy más sem. Bármi lehetséges, ha már egyszer megragadtuk a felkínálkozó lehetőséget.
Persze, ezek még nem adnak magyarázatot arra nézve, hogy miért is vagyunk furcsa helyzetben. Épp anyuhoz tartunk. Nemsokára beérünk a klinikára. Erre én még mindig nem tudom hogyan is mutassam be Bent. Azt csak nem mondhatom, hogy a pasim. Több okból is. Először is, mert hülyén hangzana. Másodszor, mert azt se tudom, hogy az-e. Az egy dolog, hogy smárolunk, de ez még nem határoz meg semmit. A legegyszerűbb az lenne, ha barátként mutatnám be. Fogalmam sincs, mennyire frusztrálna, hogy hazudom anyunak. Mindig is igazmondásra tanított, de semmi kedvem szívinfarktust okozni neki azzal, hogy közöljem, hogy minden valószínűség szerint az egyetlen fiacskája meleg.
– Én megvárlak itt – fékez le mellettem Ben. Én is megállok és felé fordulok. Most kellene mondanom, hogy jöjjön be velem, de ez annyira abszurd. Ha meg kinn hagyom, az bunkóság lenne. Hisz mindig eljött velem. Csak ő nem jöhetett be, mert nem rokon, de Szenteste még a klinikán is kivételt tesznek. Végignézek rajta, kerüli a tekintetem. Talán azt szeretné, hogy én mondjam ki. Beharapja az ajkait, nehogy véletlenül kicsússzon. Annyira aranyos ilyenkor.
– Bejössz velem – mondom ellent mondást nem tűrő hangon. Tuti nem vagyok normális, de a mosolyért, amit Bentől kapok, megéri. Azt hiszem, főtt rákra kezdek hasonlítani. Így menjek be anyuhoz? – Menjünk – fordítok hátat neki, mielőtt az egész kórházra sikító frászt hoznánk azzal, hogy nekiugrom és lesmárolom.
Belépek az ajtón és egyenesen a lifthez megyek. Az nagyon hamar megérkezik és van olyan baromi mákom, hogy csak ketten szálljunk be. Bár, így belegondolva nem is csodálkozom rajta, hisz szenteste van. Mindenki otthon van, kisebb a nyüzsgés, mint egyébként. Mindez azonban nem ellensúlyozza, hogy ÖSSZE VAGYOK VELE ZÁRVA! Megőrjít a jelenléte, főleg azután, hogy emlékszem mit is csináltunk a szobájában. Nem, nem történt semmi komoly, csak csókolóztunk. Még csak a pólóm alatt sem matatott, mint a kapualjban. Pedig vártam. Annyira jó érzés, mikor hozzám ér, és átölel. Olyankor az az illúzió kel életre bennem, hogy kellek valakinek. Átölel és megvéd. Talán majd kialakul valami más is belőle. Egy reggel arra ébredek, hogy feltör belőlem, vulkán gyanánt az az érzés. Tudom, hogy már nincs messze, de nagyon türelmetlen vagyok már. Szeretnék egy biztos pontot, míg anyu meg nem gyógyul, mert nagyon egyedül érzem magam nélküle. Ne értse félre senki, nem pótlékra van szükségem, csak még több szeretetre. Szerintem abból sosem elég.
A lift megérkezik az adott emeletre. Kezemet a kabát zsebébe dugom, ahol anya ajándékát szorongatom. Egy ezüst karkötőt vettem neki. Nem volt könnyű összekuporgatni rá a pénzt. Még nyáron megtetszett neki, így azóta gyűjtöttem rá. Tegnap sikerült megvennem. Remélem nagyon tetszeni fog neki. Megérkezünk az ajtaja elé. Udvariasan bekopogok, mire bentről anyu hangját hallom. Egy kicsit izgulok a fura szituáció miatt, és mert hazudnom kell kicsit. Nincs mit tenni, sajnos. Lenyomom a kilincset és belépek. Anyu arca, ami visszanyerte eredeti színét, felderül. Széles mosolyra húzza ajkait, kék szemei boldogan csillognak, ahogy meglát. Lerakja a kezében tartott könyvet:
– Kicsim – ejti ki boldogan ezt a szót. Figyelmen kívül hagyom, hogy még ketten vannak a szobában anyun kívül és hogy Ben is mögöttem van, odaszaladok hozzá. Boldogan ölelem át a nyakát, ő meg magához szorít. Annyira jó így! Annyira hiányzik, hogy hozzá bújhassak, és csak ülhessek csendben védelmező karjai között. Hosszú percekig ülünk így, egy szó nem hangzik el köztünk. Hisz tudjuk, mit gondol a másik. Az a pár érintés többet mond bármennyi szónál. – Hogy vagy kincsem? – töri meg a csendet anyu és egyenesen a szemembe néz. A csillogó kékség láttán képtelen lennék elmondani, mi is történt velem mostanában, inkább elmosolyodok.
– Jól vagyok és te anyu? – kérdezek vissza.
– Én is és nagyon örülök, hogy itt vagy. Nagyon hiányzol – szorít újra magához. – Szeretnék már haza menni hozzád.
– Én is szeretném anyu – motyogom. – Anyu – bontakozom ki az öleléséből. – Boldog karácsonyt – puszilom meg, majd előszedem a zsebemből az ajándékot és felé nyújtom.
– Milán…
– Anyu, semmi baj – vágok a szavába. Nem vett ajándékot, de vegyük figyelembe, hogy volt elég baja enélkül is. – Nekem az a legszebb ajándék, hogy jól vagy és gyógyulj meg minél hamarabb, hogy újra együtt legyünk. Talán már jövőre – mosolygok rá, mire a könnyei kicsordulnak. Így nem úszom meg, hogy újra magához öleljen. Érzem a forró könnyeit, melyek nyakamra folynak. Még szorosabban magamhoz ölelem és hagyom, hogy elmúljon a sírhatnéka. Tudom, hogy nagyon egyedül van, mint én. Hiányzom neki, de nem lehetek vele a nap huszonnégy órájában az iskola miatt. Na, meg azért sem, mert nem tenne jót neki, ha túl sok bacit adnék át. Nekem az a fontos, hogy meggyógyuljon, még ha ennek az is az ára, hogy ritkán és csak egy-két órára látom. – Bontsd ki – kérem halkan, mire ő veszi a lapot és elenged. Remegő kézzel kezdi kibontani az ajándékot. Mikor meglátja a spirálisan tekert karkötőt, újra könnyek csillannak meg a szemében.
– Még emlékeztél – motyogja. Kiveszi a karkötőt és felém nyújtja. Némán teljesítem a kérését és felcsatolom neki, ami nem megy épp könnyen. Ezeket a kapcsokat nem férfikéznek találták ki. Igaz, hogy én nem vagyok az, de nem változtat a tényen, hogy nagyon apró, alig lehet megfogni. Végül persze sikeresen bekapcsolom és rámosolygom anyára, de ő a vállam fölött a hátam mögé néz. Jesszusom, teljesen elfelejtkeztem Benről. Ezt a beégést. Csak én lehetek ennyire hülye. Az illető személy felé fordulok, akin látszik, hogy azt se tudja, mit nézzen vagy hová szaladjon. Kellett ez nekem?
– Bocsi – motyogom zavartan anyunak és Bennek, mire az utóbbi megereszt egy mosolyt, amire a forróság elkezd felkúszni az arcomon. Mindig ezt csinálja, mielőtt megcsókol. – Anyu – fordulok a nevezett felé, de kerülöm a tekintetét – Ő Szabó Benjamin a… a… – Most mi a frászt mondjak? Ez nagyon ciki.
– Az egyik barátja vagyok – fejezi be helyettem Ben megmentve attól, hogy végképp hülyét csináljak magamból. Odalép anyuhoz és a kezét nyújtja. – Hogy tetszik lenni? – mosolyodik rá anyura is. Ilyen nincs, még így is én pirulok.
– Szia. Tóth Katalin vagyok és köszönöm, most már jól vagyok és örülök, hogy bekísérted Milánt – fogadja el Ben kezét anyu. – Osztálytársak vagytok?
– Nem, évfolyamtársak – feleli Ben. – Együtt járunk edzésre. – Pff, mintha könyvből olvasná a hazugságot, ráadásul rezzenéstelen arccal.
– Nem meséltél még róla – fordul felém anyu.
– Elfelejtettem – motyogom a padlónak. Nagyszerű, túl vagyunk a bemutatkozáson, amit nem próbálok többnek hinni, mint ami. Komolyan. Csend áll be, a másik két ágyon fekvő beteg minket néz. Ez egyre cikibb, mondanom kellene valamit, de mit?
– Mi van otthon? Hogy vannak Emeséék? – töri meg a csendet anyu, mire belül feléled egy szörny és elkezdi marcangolni a szívemet. A keserűség felszalad a torkomba. Menten hányni fogok, ha csak eszembe jut A… Ő.
– Én most elmegyek kávéért – fordít hátat anyunak Ben. Én rá sem merek nézni, így inkább a padlót fixírozom. Hallom az ajtó csukódását, de semmi kedvem anyára nézni.
– Valami baj van? – kérdezi aggódva. Még hogy baj? Háború! Ráadásul nap-nap után egyre rosszabb a helyzet. Már nem szól hozzám napok óta, ez még rosszabb, mint mikor szólt. Nem érzek mást, csak fagyot és érthetetlen ingerültséget a levegőben. Ha lélegzik, már azt is káromkodásnak vélem. Annyira fáj, hogy gyűlöl. Annyira szaggatja a szívem, hogy nem szól hozzám. Élünk egymás mellett, de ő nem néz semmibe. Egy láthatatlan alak vagyok neki, vagy még rosszabb. Lehet, hogy egy undok rovar, amit majd eltapos, ha már nem bírja a jelenlétét, zümmögését. Én nem ezt akartam. Ahogy azt sem akartam mondani neki, hogy gyűlöltem. Kicsúszott az irányítás a kezemből, nem találom a jó utat, ami helyre rángatna mindent.
– Nincs – rázom meg a fejem. Veszek egy mély levegőt és odasétálok anyuhoz, pedig a testemet megint kezdi hatalmába keríteni a kétségbeesés. Leülök mellé és ránézek. Most rajtam a sor, hogy hazudjak. – Az ikrek már folyékonyan olvasnak és még mindig nagyon elevenek, az apukájuk sokat dolgozik, az anyukájuk meg alig bírja ráncba szedi őket, de nagyon jól vannak.
– És Adrián? – kérdez rá arra, akiről eszem ágában nem volt beszélni. Az ujjaimat kezdem fixírozni, de azért nekiállok mesélni.
– Készül a félévi témazárókra és számolgatja az átlagát, hogy egyetemre mehessen. Új barátnője van, így ritkán találkozunk. – Lényegében igazat mondtam. Bár, hogy nem találkozunk, az nem csak rajta múlik. Én vagyok ritkán otthon. Inkább Bennél lógok és ott csinálom meg a házimat, ha van. Csak este szoktam haza menni és akkor is az ikrekkel játszok vagy tévézek. Csak ne kelljen vele egy légtérben maradni.
– Szakított a régivel? – kérdezi anyu. Ja, ő lemaradt kicsit.
– Igen. – Azt már nem teszem hozzá, hogy jobb is.
– Milyen a lány? – Anyu tipikus nő. Kíváncsi, bár meg tudom érteni. Be van ide zárva és semmiről semmit nem tud. Csak azt nem veszi észre, hogy nekem rohadtul fáj a téma.
– Ugyanaz, mint az elődje, buta liba – vonom meg a vállam. Érthetetlen okok miatt bántani akarom azt a lányt, pedig ő még be sem szólt, mint az elődje.
– Ilyet nem mondhatsz – figyelmeztet anyu. Már hogyne mondhatnék? Ugyanaz a lemez. Egymás szájából lógnak ki szemérmetlenül és ennek a lánynak sem „kicsi” a híre az iskola berkein belül. Nem tudom, miért az ilyen csajokra bukik, mikor sokkal különbet is találhatna. Na, de mindegy is. Az ő baja lesz, ha megint mellé fog, Ő kereste a bajt. De ha így fogom fel miért szorult el megint a torkom? Miért érzem, hogy menten megfulladok?
– Oké – morgom. Nincs kedvem vitatkozni anyuval. RÓLA meg pláné nem. Pukkadjon meg ott, ahol van, nem érdekel… Na, tessék, megint bőgni akarok, ez nem igaz. Kérlek anyu, tereljük a témát.
– És hogy megy az iskola? – Na, jobbnál jobbak. Most már csak az hiányzik, hogy rákérdezzen, hogy megy az angol. Nem akarok még ebben is hazudni neki. Meg fognak vágni, ez már biztos. Láttam Márk képén, mikor ideadta a legutóbbi dolgozatomat, ami épp, hogy de kettes lett. Olvastam a szemében, hogy akkor sem fog kímélni. Tehetek én róla, hogy pikkel rám?
– Jól – felelem szűkszavúan. Ne tereld az angolra a szót. Ne tereld az angolra a szót…
– És az angol? – Köszönöm Istenem, megint bizonyítottad, hogy mennyire szeretsz. Nem válaszolok rá azonnal. Ő kérdőn tekint rám. Kék szemében remény ül, hogy talán sikerült összekapnom magam. Nyelek egyet.
– Tegnap kaptam belőle egy kettest – felelem halkan. Nem nézek rá, de tudom, hogy a homlokát ráncolja és készül a kiselőadásra. Ha most az idegen nyelvek elsajátításának fontosságával jön falnak megyek. Könyörgöm, pont elegen tudnak nélkülem is angolul, arról nem is beszélve, hogy van elég kínom a nélkül a hülye nyelv nélkül is.
– Bejöhetek? – nyit be Ben. A legjobbkor érkezett. Kedvem lenne a nyakába ugrani és meghálálni, hogy visszajött.
– Gyere – fordulok felé hálás mosolyt küldve. Belép az ajtón és az ágyhoz sétál.
– Boldog karácsonyt! – Tesz le az éjjeliszekrényre egy harminc centi körüli műfenyőt. Majd megnyom rajta egy gombot, mire a zöld műanyag pirosan kezd világítani. Kellemes melegség fut át a testemen. Az egyik az ünnep szelleme a másik az a végtelen hála, amit Ben iránt érzek. Nekem eszembe sem jutott, hogy hozzak egy műfenyőt, legalább azért, hogy ünnepnek érezhessük ezt a napot. Anyu átöleli a vállamat, mint ahogy otthon szokta és a fát nézzük. Annyira jó és biztató ez az egész, hogy lesz még jobb is. Néma csönd áll be, a fát nézzük és elrebegünk egy-egy köszönetet magunkban azoknak, akiket szeretünk. Köszönöm anyu, hogy vagy és leszel még nekem. Küzdj, mert szükségem van rád. Várok, míg csak kell. Köszönöm az ikreknek, hogy a bolondozásukkal néha elnyomják a fájdalmamat, szüleiknek, amiért befogadtak és szeretnek. Hálás vagyok neked is Anita, amiért jó útra tereltél, és ott vagy, ha kell. És végül neked Ben. Az illető emberre nézek, aki visszanéz rám. Némán mondok neki köszönetet az ölelő karokért és melegségért, amit adott. Ha belegondolok, hogyan is kezdődött a mi kapcsolatunk csodálkozom, hogy idáig jutottunk. Nem akarom elengedni őt. Nem vagyok belé szerelmes, de ami késik, az nem múlik. Minden lehetséges.
– Menniük kell – nyit be egy ápoló a kórterembe. – A látogatási idő mindjárt lejár. – Látszik rajta, hogy nem szívesen mondja. De a szabály, az szabály. Én sem akarom anyut itt hagyni ezen a szép éjjelen, de nem tehetek mást. Közös érdekünk, hogy minél hamarabb együtt legyünk. Anyura nézek.
– Menj, kicsim. Nem lesz semmi baj. Jövő karácsonykor már együtt leszünk otthon – puszil homlokon. Én is megpuszilom, majd felállok az ágyról. – Örülök, hogy megismerhettelek – fordul Benhez. –, és a fát is. Majd ki…
– Boldog Karácsonyt kívánok és mielőbbi gyógyulást – vág anyu szavába Ben. Bátor ember mondhatom.
– Köszönöm. Neked is kellemes ünnepeket – bólint anyu. –, és vigyázz Milánra. – Ez már túlzás, de komolyan. Nem vagyok már kisgyerek, arról nem is beszélve, hogy Ben nem a homokozó pajtásom.
– Kicsim, vigyázz magadra és Boldog Karácsony – mosolyog rám. Odalépek hozzá és hagyom, hogy újra megpusziljon.
– Szia, anyu – intek még az ajtóból. Próbál mosolyogni, de látszik, hogy legszívesebben sírna. Tarts ki anyu, menni fog. Behúzom az ajtót, majd némán Ben után lépkedek. Annyira rossz érzés itt hagyni őt.
– Nagyon kedves anyukád van – jegyzi meg Ben, mire én ránézek.
– Bevágódtál nála – morgom.
– Szerintem, ha tudná, hogy most hová megyünk és milyen címen tuti nem lett volna olyan kedves – kacsint, mire elmosolyodok. Nem tudom igazán, anyu hogyan reagálna. Vajon szeret annyira, hogy tényleg mindegy legyen ki van mellettem?
– Hová megyünk? – teszem fel azt a kérdést, amit már napok óta mindig a legváratlanabb pillanatokban.
– Még továbbra is titok – feleli rejtélyesen –, de nemsokára megtudod. – Kíváncsi vagyok, hogy mit fogunk csinálni, de korántsem vagyok olyan izgatott, mint mikor Anitával mentem randizni. Lehet, hogy azért van ez, mert Bent jobban ismerem? Vagy azért, mert fiú, így jobban bízok benne és nem nekem kell irányítani?... Na, álljon meg a menet. Ha ő rendez el mindent, akkor én vagyok a lány fél. Márpedig én nem vagyok lány és kész. Fiú vagyok és büszke vagyok rá. Vajon hülyén venné ki magát, ha ezt megemlíteném? – Valami baj van? Nagyon elgondolkodtál.
– Nem – rázom meg végül a fejem. Nem kell tudnia egyelőre mire is gondoltam. Ez csak egy randi, még nem jelent semmi olyat, amire gondolok, vagyis remélem...de, arra gondolok mindig, ami elvileg normális, legalábbis az osztálytársaim szerint, bár ők nem ebben az aspektusban vizsgálták a dolgot, mármint nem két fiú esetére vonatkozóan. Azonban, ha ők gondolhatnak rá a nap huszonnégy órájában, én miért ne? Miért ne izgathatna a dolog, hogy mi történhet köztünk valakivel, akit kedvelek és megengedjük egymásnak az intimebb érintéseket? Ugyanúgy működök, csak más hoz lázba, bár a hely és az idő lehet nem a legoptimálisabb ezen gondolkodni.
Leérünk a kocsihoz. Jesszusom, már megint be kell ülnöm mellé. Frászt kapok a kocsiban. Nem vezet rosszul, de akkor is ideges vagyok az első perctől kezdve. Mikor beültem mellé még nem volt baj, mikor elindult, a félelem egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam. Nem tehetek róla, hogy félek, ez van. Egy ember mellett nem rettegek… Oké, ezt visszaszívom, és nem gondolok rá, vagy kihányom a meg sem evett reggelimet.
– Beülsz? – tekeri le az ablakot Ben és kiszól nekem. Még jó, hogy nem akarta kinyitni nekem az ajtót, mert akkor megrugdosom. Sóhajtva kinyitom az ajtót és beülök. Azonnal a biztonsági öv után nyúlok. Na, tessék már elkezdtem remegni, még a lyukba sem találok bele. – Segítek – ad két segítő kezet Ben, így sikerül bekapcsolni. Ráadja a gyújtást a kocsira, mire én belekapaszkodom az ülésbe. – Ennyire félsz? – kérdezi meg, mikor már gurulunk kifelé a parkolóból.
– Nem – felelem, bár szerintem látszik rajtam, hogy hazudom. Tuti lesápadtam.
– Nem jól hazudsz – feleli mosolyogva.
– Oké, félek, csak nem akartalak megsérteni – felelem morogva. – Ez van, mindenki mellett félek, kivéve A… – A mondatot elharapom. Majdnem kicsúszott a számon az az átkozott név. A cipőmet kezdem fixírozni. Nem tudom, hogy miért jut eszembe állandóan az a kretén. Ha egyedül vagyok és agyalok, akkor is ő motoszkál benn a buksimban. Olyan, mint egy méreg, ami folyamatosan kering a szervezetemben és egyre inkább megfertőzi a testemet. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rá keserű érzések közepette. Nem tudom, hogy ez miért van így, egyszerűen nem bírom kontrollálni. Csupán azt veszem észre mindig, hogy legszívesebben sírnék, vagy széthasad a fejem, ami azt diktálja hányjam ki a már megevett kajámat. Sőt, volt már olyan, hogy a körmömet rágtam, pedig arról leszoktam még gyermekkoromban.
– Értem – szakítja félbe gondolataimat Ben hangja. Lopva felé nézek. Az útra koncentrál, de az ajkait beharapta, ami azt jelenti, hogy gondolkozik és igyekszik a véleményét magában tartani. Kínos csönd áll be köztünk, mint legutóbb, mikor ez a téma előkerült. Valamit mondanom kellene, vagyis terelnem a témát, mert nagyon ciki ez a helyzet. A motor zúgásán kívül semmi más nem hallatszik.
– Hová megyünk? – nyögöm ki az első kérdést, ami eszembe jut, csakhogy oldjam a feszültséget.
– Nagyjából két perc és megtudod – válaszol mosolyogva. Úgy próbálok tenni, mintha a pár perccel korábbi mondatok el sem hangzottak volna. Ő is úgy tesz, így még könnyebb.
– Nagyon kíváncsi vagyok – mondom lelkesen. Ez most ilyenre sikerült és őszintére, mert szeretek Bennel lenni, de tuti, hogy titkol valami nagyon fontosat, amit nem fog mostanában elárulni.
Bekanyarodunk egy utcába, ahol több kocsi is áll. Egy hatalmas épület felé tartunk, amin az áll… Ilyen nincs, én oda nem megyek, mert erről is csak Ő jut eszembe.
– Én nem korcsolyázok – pánikolok be végképp. – Nem tudok. Béna vagyok. Menjünk haza, kérlek – állok neki könyörögni, miközben ő leparkol.
– Juj, de pánikba estél – jegyzi meg miután leállította a kocsit és felém fordult.
– Naná. Tizenkét éves koromban eltaknyoltam a jégen és ripityára törtem a kezemet. Vassal kellett rögzíteniük és kórházban töltöttem a szülinapomat – mesélem neki idegesen.
– Az már régen volt. Szembe kell nézned a félelmeiddel, arról nem is beszélve, hogy vigyázok rád – hajol hozzám közelebb és csókot lehel az ajkaimra. Lehet ennek a könyörgésnek ellent mondani?
– Alám fekszel, ha esek? – kérdezem gúnyosan.
– Akár – húzza széles mosolyra ajkait. Most ugye nem mondtam semmi perverzet, amiért így válaszolt? Vagy csak én fújom fel a dolgot?
– De…de… – keresem az érveket, de nem megy.
– Semmi de. Menni fog, hidd el – mosolyog rám biztatóan, mire bólintok. Végtére is nem menekülhetek életem végéig. Remegő kézzel kikapcsolom a biztonsági övet és kiszállok a kocsiból. Ő lezárja, majd a bejárat felé vesszük az utat. Még visszafordulhatok. Hátra pillantok, de ekkor Ben végigsimít a karomon. Kellemes érzés szalad végig a testemen, így veszek egy mély levegőt és átlépem az épület küszöbét. Végigsétálunk a fényes járólappal kirakott rövid folyosón. Hidegebb van benn, mint kinn. Összehúzom a kabátomat és szapora léptekkel követem Bent. Kiérünk egy hatalmas csarnokba, aminek a nagy részét a jégpálya foglalja el. Hatalmas fenyőfák szegélyezik, a plafonról égősorok lógnak végtelen szín kavalkádban. Megállunk egy kis fülke előtt, ahol egy fiatal lány áll és rámosolyog Benre. Vedd tudomásul, hogy Ben az enyém, morogja bennem egy hang.
– Sziasztok, mit szeretnétek? – kérdezi édes mosollyal, amit Bennek szán.
– Két órára jegyet – feleli viszonozva a mosolyt Ben.
– Rendben. Lábméret? – pötyög be valamit a gépbe a lány.
– Egy negyvenkettest és… Mekkora a lábad? – fordul felém Ben.
– Harminchetes – felelem. A lány elfojtott nevetéssel fordít nekünk hátat. Tuti, hogy ő is legalább harminckilencest hord. Hülyén venné ki magát, ha megtépném?
– Tessék – rakja le elénk a lány a két pár korcsolyát. Az egyik fekete, a másik… Jesszus, halvány rózsaszín.
– Ez most komoly? – fakadok ki undorodva. Meleg vagyok, nem lány!
– Bocsi, de ilyen kicsi férfi korcsolyánk nincs – szemétkedik. Tuti az a célja, hogy hülyét csináljon belőlem mindenki előtt, ugyanis páran még állnak mögöttünk és rajtam kuncognak.
– De van más színű. Nem először járok ilyen helyen, úgyhogy örülnék, ha visszamenne és keresne egy normális színűt, mondjuk fehéret – vág közbe nyersen Ben, elérve, hogy a lány ne mosolyogjon rá tovább. A szőkeség felkapja a rózsaszín undormányt és hátra csattog vele. – Utálom, mikor a nők így viselkednek. – feleli némi dühvel. Én meg utálom, ahogy kinézek. Miért kell egy hurkapálcára hasonlítanom? Vagyis inkább félbe tört hurkapálcára? Nekem is vannak érzéseim, akárhogy is nézek ki, de ezt sokan fel se fogják.
– Itt van – csapja le a fehér korit a pultra a lány, majd Ben kezébe nyomja a számlát, amit ő kifizet. Ez egyre megalázóbb és rosszabb, de komolyan.
– Köszönjük – mosolyog rá a lányra Ben, majd hátat fordít neki, ahogy én is. Nem fogok neki köszönetet mondani, rombolná az egómat, ami így is elég kicsi. Némán sétálunk az egyik padhoz és leülünk rá. Reszketve kezdem el felhúzni a korit, amibe szerencsére semmi virágminta nincs, szimpla hófehér. Persze a madzaggal nem boldogulok, hisz nem mindegy hogyan kötjük meg. Hiába csavarom jobbra, hiába balra nem megy normálisan.
– Segítek – térdel le elém Ben. Akaratlanul is Emil jut eszembe, meg a groteszk mese, amihez anno hasonlítottam a cipőhúzást. Ez is az, de én tehetek róla, mert ennyire béna vagyok. Bennek meg ügyes kezei vannak, ha ezt ilyen jól csinálja vajon mást is? Juj, ez most hogyan jutott eszembe? – Kész – áll fel. Felém nyújtja a kezét. Belekapaszkodok a karjába és a támogatásával elporoszkálok a jégig. Mikor már nagyon közel vagyunk a hideg izéhez elkezdek remegni is. – Azért a karomba hadd jusson egy kis vér – kéri halkan. Egy kicsit lazítok a fogáson. Rálép a jégre. Behunyom a szemem, ami nem jó ötlet, és rálépek én is. Nem estem el. Éljen. Hirtelen elengedi a kezemet. Annyira megrémülök, hogy kinyitom a szemem és elvesztem az egyensúlyomat, de szerencsére Ben elkap. A karjai között kötöttem ki. Ezt már sehogy sem mosom le magamról. Felnézek rá égő fejjel, mire ő állásba rángat és megfogja a derekamat.
– Próbálj egyenesen állni, vagy úgy jársz, mint az előbb. – Most csak nekem fura, hogy a derekamat fogja, és úgy tol maga előtt? Esküszöm az az érzésem, hogy mindenki minket néz. Az arcom egyre pirosabb.
– Ben nem vagyunk mi feltűnők? – kérdezem óvatosan.
– Nem – feleli egyszerűen. – Senki nem lát mást, csak azt, hogy az egyik ember tanítja korcsolyázni a másikat. Viszont – hajol közelebb a fülemhez úgy, hogy érezzem a leheletét. –, ha lentebb csúsztatom a kezemet tuti mindenki tudni fogja, hogy randizunk, meg egyébként is érdekelne milyen. – Ijedten lököm el magam tőle. Még azt is elfelejtem, hogy jégen vagyok, aminek az az eredménye, hogy seggre ülök a hideg felületen. Juj, ez nagyon fájt, sajog a hátsóm, szerintem még be is kékült, de mindennek a teteje, hogy Ben nevet rajtam. Most megsértődök.
– Juj, de megrémültél. Már ezért megérte – neveti tovább, de felém nyújtja a kezét. Kedvem lenne ellökni, de akkor sosem állnék fel a jégről és lenne egy szép aranyerem. Duzzogva fogom meg a kezét, mire ő talpra ráncigál. Nagyon fáj.
– Jól vagy? – kérdezi az arcizmaival viaskodva.
– Nem, nem vagyok jól. Mondtam, hogy utálok korizni és fáj a seggem is – panaszkodom, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát.
– Akarod, hogy megnézzem és lekezeljem? – kérdezi vigyorogva, mire én majdnem megint elesek, de szerencsére megfog. – Ne ijedezz, nyilvánosan nem csinálok semmit – próbál nyugtatni, de ezek után ki hinne már neki? – Sajnálom, hülye vicc volt és azt is, hogy rád erőltettem ezt az egészet. Ha akarod, haza mehetünk. – Már teljesen komoly. Talán nem kellett volna ennyire túlreagálnom ezt az egészet. Oké, sajog hátul, meg nem volt vicces, de ennyiért még nem akarok hazamenni.
– Nem akarok – rázom meg a fejem. Erre ő elmosolyodik és újra a hátam mögé megy, hogy megfogja a derekamat.
– Csúsztasd a lábaidat és próbálj egyensúlyozni. – Hallom, amit mond, de nem tudom megcsinálni. Ha megpróbálok elindulni tuti eltaknyolok. – Ne félj, foglak – biztat kellemes, mély hangjával, amitől hajlamos vagyok megőrülni. Volt rá példa, hogy ennek hatására visszarántottam magamra és követeltem, hogy csókoljon tovább, de itt furán venné ki magát. – Menni fog – suttogja fülembe. Nincs mit tenni, meg kell próbálni, hisz a villám sem csap be kétszer ugyanarra a helyre, legalább is remélem. Óvatosan megpróbálok elindulni, ami persze nem sikerül, így ismét Ben karjaiban kötök ki. Bocsánatkérően nézek rá, mire ő visszamosolyog rám. Tulajdonképpen nagyon édes, miért is nem járok vele?... Jesszusom! Ezt biztos, hogy én gondoltam? – Miért pirultál el? – Juj, ez még cikibb.
– Semmi – hebegem. Segít újra egyenesen megállnom. Hallom, hogy mond valamit, de nem bírom felfogni. Egyre csak az előző gondolat jár a fejemben. Végtére is, ha belegondolok nem rossz ötlet, hisz sülve-főve együtt vagyunk, de hogyan kérdezzem meg?... Atyám, már idáig süllyedtem. Pápá józan ész.
– Figyelsz te rám? – ébreszt fel gondolataimból Ben dorgáló hangja.
– Ja, persze, bocs – szabadkozok és megpróbálok rá koncentrálni, ami nehéz, mert a keze a derekamon matat. Hülyén hangzana, ha azt kívánnám, bár lentebb csúsztatná… ok, fókusz a mondatára, különben megint megütöm a hátsómat.
Megpróbálom csúsztatni a lábamat. Egy kicsit megingok, de ő megszorítja a derekamat, jelezve, hogy tart. Újra megpróbálom, de ezúttal sem sikerül. Újabb és újabb próbálkozás és bukás követi egymást.
– Nekem ez nem megy – fakadok ki, mikor már ötödjére landolok a karjai között.
– Dehogynem – biztat. – Azért vagyok itt, hogy segítsek. Én egyedül tanultam meg korizni és számtalanszor estem el.
– Mióta csinálod – kérdezem, miközben keresem az egyensúlyomat.
– Nyolc éve – feleli. – Jég korizni járok, ha valamin gondolkodnom kell. Ja, és szólok, most egyedül állsz – élénkül meg még jobban a hangja. Észre sem vettem, hogy elengedett. Egyedül állok a jégen és még csak nem is ingok. – Próbálj meg elindulni. Elkaplak, ha esnél. – Veszek egy mély levegőt és megpróbálom csúsztatni a lábamat, de az egyensúlyom elvész, de nem esek el, mert Ben a kezem után kap.
– Köszi – állok meg egyenesen újra.
– Gyere – húz egyet a kezemen. – Vezetlek, úgy könnyebben fog menni. – Különösebb nehézség nélkül elindul, persze lassan, hogy tudjam követni. Így tényleg könnyebb, mert nem magamtól kell elindulnom, a munka nagy része Benre hárul.
Egy idő után sikerül rájönnöm, hogyan is csinálja Ben, így egy kicsit gyorsít. Nem is olyan veszélyes ez az egész. Sőt, elég kellemes, főleg, hogy fogja a kezemet. Azt hiszem, most vesztem el.
– Elengedlek – lassít le és ujjaimat kiereszti a tenyeréből. A lendületem nem törik meg, csak annyi változik, hogy most már magamra vagyok utalva. Ben egy fél méterrel mellettem korcsolyázik. Felé fordítom a fejemet, aminek azonnal meg is van az eredménye. Elvesztem az egyensúlyomat. Hiába küzdök, nem bírom visszanyerni, így elesek. A kezemet rakom előre, hogy tompítsam az esést. Mire jeget fogok a jobb kezem iszonyatosan sajog.
– Milán – hallom Ben ijedt hangját, majd lehajol mellém. – Jól vagy? – segít felülni. A fájdalomtól kicsit csillagokat látok, de ránézek.
– Nem – felelem kótyagosan. Bal kezemmel a jobb csuklómat szorongatom.
– Hadd nézzem – nyúl a kezem után, ami már elkezdett lilulni. Megpróbálja behajlítani az ujjaimat, mire felszisszenek. – Ne haragudj – kér elnézést csúszkáló hanggal. – Hallgatnom kellett volna rád. Az én hibám az egész, nem szabadott volna elengednem téged.
– Hagyd abba légyszi ezt az egészet – mordulok rá egy kicsit dühösen. Az kurvára nem segít, ha magát hibáztatja mindenért. Annyira hibás, mint én. Ennyi. –, inkább menjünk a kórházba – enyhül meg kicsit a hangom. Nem bírok haragudni rá annyira ijedten néz rám a hatalmas kék szemeivel.
– Oké – bólogat remegve, majd segít talpra állni, vagyis korira, de ez most részletkérdés. Bal kezemnél fogva jó erősen magához szorít, nehogy jeget fogjak megint. Annyira jó érzés, hogy ennyire félt és vigyáz rám. Szeretném, ha sokáig így maradna, de ehhez miért kellett egy ilyen fájdalmas jel?
Megkönnyebbülök, mikor lehúzza a korimat és segít feloperálni a rendes cipőmet. Pillanatok alatt felhúzza a sajátját is. Jó a kemény földön állni és nem félni attól, hogy elcsúszok. Mivel már nem félő, hogy elesek nem is fog meg így is furán néz ránk a rengeteg ember, pedig csak segített kievickélni a jégről. Szánalmas néha az emberi lény. Nem szól hozzám Ben, így csak némán követem. Lecsapja a pultra a korikat és köszönés nélkül a kijárat felé veszi az irányt, én meg követem. Alig talál bele a kulcslyukba annyira remeg, mikor meg sikerül majdnem orrba vágja magát az ajtóval.
– Ben, ne idegeskedj – kérem meg szépen, lévén, hogy autót akar vezetni és nincs kedvem még egy balesethez. – Míg le nem nyugszol nem ülök be melléd. – Ha már ő képtelen józanul gondolkodni megpróbálom én.
– Ne haragudj – vesz egy mély levegőt. –, de nagyon megijedtem.
– Vettem észre, de ne idegeskedj, különben gyalog megyek inkább. – Egyre inkább kezd elkomorodni. Még egy ennyire érzékeny embert. – Ülj be – kérem meg és én is beszállok. Ő is beesik a kocsiülésre, de egyre csak a téglafalat nézi, amivel szemben parkoltunk.
– Vannak balesetek, rólam meg tudni kell, hogy két bal lábbal áldott meg az ég, nem tehetsz róla. Ben, nézz rám. – A szólított rám emeli a tekintetét, amiből továbbra is félelmet olvasok ki. Jesszus, odáig jutottunk, hogy nekem kell őt megnyugtatni. Nem hittem volna, hogy ilyen is tud lenni. A combomra eresztem sajgó kezemet és a szabaddal végigsimítok az arcán. Egyfolytában a szemébe nézek, hogy lássa, nincs bennem harag, amiért a kori pályára mentünk.
– Elrontottam a randit – motyogja. Juj, ez egyre súlyosabbá kezd válni.
– Állítsd már le magad! – fortyanok fel és nem gondolkodva ajkaimat a szájára tapasztom, hátha így veszi a lapot és nem reagálja túl a helyzetet. Oké, eltaknyoltam meg fáj meg hasonlók, de ez már túlzás. Viszont van egy másik oldala is, amit élvezek. Hazudnék, ha azt mondanám nem. Imádom, hogy ennyire aggódik értem. – Remélem érthető voltam.
– Az – feleli vigyorogva. Ez most komolyan olyan volt, mint ha ő esett volna el és nekem kellett volna vigasztalni. – Menjünk – kérem meg, mire ő teljesíti a kívánságomat. Annyira aranyos, hogy minden kínomat, kérésemet teljesíti, és hogy ennyire aggódik értem. Szeretném jobban magamhoz láncolni, még ha nem is érzek iránta semmit. Bár ez nagy hazugság, mert igen is érzek, kedvelem, nagyon. Nem tudom, hogy ez elég-e egy kapcsolathoz, de nagyon remélem. Meg akarom kérdezni tőle, hogy akar-e velem járni, de nem tudok hozzákezdeni. Lehet, hogy csak egyszerűen ki kellene mondanom? Lehet, hogy csak erre vár? Ha nem lennénk összhangban, nem értenénk meg egymást jól, az már régen kiderült volna. Mikor lettem én ennyire aggodalmas? Nem is olyan régen még hülyét is csináltam magamból egy hasonló eset nyomán. Most ráadásul csak ketten vagyunk, mit totojázok hát?


***

Túl vagyunk a balesetin. A doktor bácsi sínbe tette a kezemet és megmondta, hogy nagy szerencsém van, amiért nem a bal kezemre estem. Ha azt ütöm meg jobban, ripityára törik újra. Nem kellett sokat várunk, csak egy órát. Ez idő alatt némán ültünk egymás mellett. Minden percben meg akartam őt kérdezni arról, hogy nincs-e kedve velem járni, de mindig visszakoztam. A szívembe hatalmas félelem költözött, ráadásul a torkom is elszorult, így megszólalni sem tudtam. Szánalmas vagyok. Ráadásul nemsokára haza érünk és én még mindig némán, bambán meredek ki az ablakon és nézem az elsuhanó fákat. Érzem az illatát, még a teste melegét is, hallom, amint beszívja és kifújja a levegőt. Egyre csak azzal biztatom magam, hogy meg kellene próbálnom, végül is mit veszthetek. Fájna a visszautasítás, azt nem tagadom, de annyira mégsem, mint ha szerelmes lennék belé. Azon felül biztos nem véletlenül mentünk el randizni. Oké, nem nyafogok, megteszem, mihelyst lehetőségem van rá.
A kocsi lelassul és az út szélére húzódik. Megérkeztünk hát, visszahozott a pokolba, amelyből most csak egy fényes ablakot látok, ami vádlón mered rám. Érzem, amint a könnyeim ki akarnak szaladni, így hát elfordítom a fejem, csak hogy ne lássam a fényes nyílást. Így viszont Benre nézek egyenesen. Itt lenne az idő, a lehetőség, hogy csak két pár fül hallja. Mitől rettegek hát?
– Jó éjt – hajol hozzám közelebb Ben.
– Járnál velem? – csúszik ki a számon, mikor ajkai már csak néhány centire vannak tőlem. Halk volt ez a két szó, de ő értette, mert azonnal hátrébb húzódik, és a szemembe néz. Próbálja kifürkészni, hogy tényleg komolyan gondolom-e. Mikor rájön, hogy igen, egy kicsit elsötétül az arca, de amilyen gyorsan jött ez, olyan gyorsan távozik is. Elmosolyodik.
– Igen – feleli érthető, tiszta hanggal. Hozzám hajol és száját az enyémre simítja. Lehunyom pilláim és hagyom, hogy kutakodjon. Újabb válaszút elé értem, ahol el kellett döntenem, hogy jobbra vagy balra. Most már csak az a kérdés, hogy jól döntöttem-e...

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Ez a rész hol édes, hol keserű volt így Szentestére, de ha már így esett, szerettem volna, hogy ezen a napon olvassátok bejgli, halászlé, sütizés szünetében.