Kerge kor /Befejezett/

Tizenegyedik fejezet

Benjamin

Vannak dolgok, amelyek soha nem múlnak el. Olyan dolgok, amelyek egy életre beléd vésődnek, hiába szeretnéd elfelejteni. Ezek a dolgok fájdalom árán születnek és örök időkre belekarcolódnak lelkünkbe. Egy pofon...egy csattanás, ami azóta kísért és elfacsarodik a szívem minden egyes alkalommal. Akárhányszor eszembe jut, arcomra simítom tenyeremet, mert szinte érzem az ujjait. Azokat, amelyekkel sokszor segített gyerekkoromban kirakózni, rajzolni. Amelyekkel egyszer akkorát csapott a lábamra, hogy vérvörös lett. Majd nevetve mesélte a rét közepén, hogy egy szörnyű nagy pók mászott rajta. Mire én felugrottam és elindultam haza. Ő utánam futott, kezével megragadott. Elestünk. Alá szorultam és ő csiklandozott. Nevettünk...és most ezek az ujjak bántottak. Másképp értek hozzám, mint korábban. Megütöttem. Én is fájdalmat okoztam, de nem tudom melyik fáj jobban. Mind a kettő szíven ütött. Bántottam és bántott. Elvileg az, aki valaha szeretett és szerettem. A szívem elfacsarodik, ha csak a múlt jut eszembe. Vissza szeretném kapni azokat az éveket, de nem lehet. Valami elromlott. Benne, bennem, köztünk. Szeretném megjavítani, de lehet, hogy már nincs is rá esély. Csak van ő és vagyok én. A szoba két pontján. Nem szól hozzám, én se hozzá. Pedig voltak idők, mikor képtelenség volt minket megfékezni. Mindig mondanunk kellett egymásnak valamit, akkor is, ha éjszaka volt. Nem egyszer osontunk át a másikhoz. Volt nekik is és nekünk is kulcsunk a másik család házához. Egyszerűen megfogtuk, átsettenkedtünk a másikhoz, kinyitottuk az ajtót, majd beosonkodtunk a másik szobájába. Nem egyszer kaptunk letolást érte, de soha nem zavart minket. Újra és újra megtettük, mert akartuk. Voltak idők, amikor azt kívántuk, hogy együtt élhessünk. Azt tervezgettük, ha felnövünk egy lakásba költözünk. És most itt van. A viharos élet egy légtérbe zárt minket, de a fagyos levegő. Ami köztünk van, szépen, lassan felemészt. Vele lenni, de mégis némán. Látni minden reggel, de még sem szólni hozzá. Talán ennél nagyobb büntetést nem kaphattam az élettől. Teljesült egy gyermeteg vágyam. Vele lakhatok, de ő már nem kér belőlem. Nem akar a barátom lenni. Nem akar mellém feküdni és mesélni. Nem nevet velem, nem borzolja össze a hajamat, hogy már megint butaságokat beszélek. Minden néma. Minden nehéz. Mindig egyedül és mégis vele.
– Milán! – kiált utánam Anita, pedig úgy igyekeztem kislisszolni a teremből. Nem akarok neki hazudni. Oké, tudom, hogy köszönés nélkül elhúzni szintén bunkóság, de még mindig egyszerűbb, mint leállni vele beszélgetni. Arról nem is beszélve, hogy napok óta hazudozom neki. Hívott már többször, hogy menjek el hozzájuk, de én nem akarok. Ez úgy hatna, mintha komollyá vált volna a kapcsolatunk, aláírva ezzel a halálos ítéletemet. Ráadásul mostanság rengeteget lógok Bennel csak úgy. Nincs kedvem „haza” menni, pedig elcsitult a viszály. Most már csak néma harcot vívunk, ami nagyon fáj. Gyakorlatilag csak evéskor találkozunk, aminek az a vége, hogy rosszul leszek. Kicsi híja van annak mindig, hogy ne rohanjak el hányni. Tulajdonképpen el sem tudom dönteni, hogy magamtól van rókázhatnékom, vagy a szitutól, ami köztünk uralkodik. Ben sokat segít. Nem kérdezi, hogy miért vagyok lehangolt. Csak mellettem van, és elveszi a figyelmemet a valóságról. Mikor bekísért anyuhoz is nagyon aranyos volt. Az út fele némán telt, mert még sajgott az arcom és talán még jobban a szívem. Ki akartam tépni és eldobni, hogy ne lüktessen olyan veszettül. Mikor megunta, nevetve szólalt meg, hogy ennyire ne legyünk már zavarban. A torkomban gombóc dobogott, de hagytam, hogy kezdeményezzen. Beszélgetni kezdtünk. Az iskoláról, majd lassan másról is. Biztonsági zónában maradtunk, így a fájdalmas valóság kezdett halványulni kicsit. Továbbra sem értettem, hogy mit akar tőlem. Ahogy a korábbi tetteit sem, de vidám hangja, humora segített nem feszengeni tovább. Azóta is rendületlenül kísér anyuhoz, ami fura érzést vált ki belőlem, de már rájöttem, hogy nem zavar a jelenléte. Sőt! Mellette sokkal jobban érzem magam. Örülök, ha látom, de barátságkezdeménynél többet nem érzek iránta. A testem ugyan vonzódik hozzá, ezt már többször tapasztaltam, de ezt betudom a kamaszkori hormonoknak. Nem különbözök a többi fiútól. Ugyanúgy vágyakozok. Ugyanúgy érdekel a szexualitás, csak nekem a fiúk jönnek be. Egyre kevésbé rémít, de még most sem tudom igazán mi lesz a jövőben. Talán nincs is értelme ezen gondolkodni. Valószínűleg, ha a földhöz verem a hátsómat ez az egész akkor sem fog változni. – Milán! – erősödik fel még jobban a hang. Azt hiszem, kénytelen vagyok mégis megállni. A hangforrás felé fordulok, tettetve, hogy eddig nem hallottam, és meglátom a felém trappoló „barátnőmet”. Egy kicsit morcos, amin nem csodálkozom, hisz hanyagolom, holott elviekben a pasija vagyok. A probléma csupán az, hogy én is inkább azt szeretnék.
– Szia – köszönök neki, mintha nem kerülném napok óta. Padtársak vagyunk, de még így sem szólok hozzá, amiért azt hiszem, jogosan néz rám összehúzott szemöldökkel. Próbálok pislogás nélkül szemébe nézni, de hamarabb könnybe lábad a szemem, mint hogy ezt végiggondoltam volna.
– Ráérsz ma? – kérdezi komolyan, miközben az agyamban beindul a vészjelző, hogy mondjam; NEM!
– Nem, megyek be anyuhoz. – Ekkora hazugságot. Ma szállították át a tüdőszanatóriumba. Most egy hétig nem is mehetek be hozzá. Üssön le valaki, amiért egy ilyen szemét vagyok. Lassan magamat sem tudom elviselni. Megérdemelném, még vissza sem adnám. Remélem, egyszer jól felpofoz, bár a legutóbbi is eléggé élesen él még bennem és rohadtul fáj. Mármint nem az arcom, hanem a szívem, de ez teljes mértékig jogos lenne. Azt nem éreztem annak.
– Értem – feleli, miközben tekintetéből semmit nem lehet kiolvasni. Nem értem ezt a lányt. Most kellene replikáznia velem, amiért hanyagolom, de nem teszi. Tényleg kincs, de nem az enyém. Én méltatlan vagyok rá. Szakítanom kellene vele, de nem bírok. Mi van, ha a barátságunk bánja? – Ráérsz valamikor? – kérdezi végül.
– Nem tudom, talán a hétvégén. – Újabb hanta és hitegetés. Mikor lettem én ilyen? Miért nem mondom meg, hogy Benhez megyek? Meghívott, elfogadtam. Nem akartam haza menni és a barátnőmhöz sem, így marad Ben, akinek az esetében pedig a tűzzel játszok. Remek.
– Rendben, majd hívj fel – fordít hátat és elindul az ellentétes irányba. Legközelebb megteszem, esküszöm. Ha legközelebb kettesben leszünk, szakítok vele és bocsánatot kérek a viselkedésem miatt. Remélem utána még hajlandó lesz szólni hozzám. Csak indokot ne kérjen arra, miért akarom a végét a kapcsolatunknak. Egyáltalán van nekünk olyanunk?
Sóhajtva indulok el újra. Elhagyom az iskola területét és a parkba sétálok, ahol megvárom Bent. Azt mondta, mihelyst vége az órájának jön. Engem öt perccel hamarabb engedtek ki. Lassan csengetniük kellene, aztán elmegyünk hozzájuk. Kicsit izgulok, mocorog a gyomrom. Eddig csak nyilvános helyen voltunk együtt. Többször anyánál és párszor az utcán sétálgattunk. Most meg önként megyek hozzájuk, ahol bármi történhet… De én nem akarom, hogy történjen akármi is! Oh Milán, dehogynem! – nevet belül egy idegesítő hangocska. Rendben, belátom. Valahol érdekel mi történhetne kettőnk között. Néminemű fogalmam van, mert nem ejtettek a fejemre, de azért nem masíroznék be a könyvtárba e célból internetet használni. Az, meg hogy az „otthoni” wifit és Emese gépét használjam erre, ki van csukva. Tudom, hogy nem titkolhatom, de egyelőre, míg én sem látok mindent tisztán, szeretném, ha a szeretteim nem tudnák meg. Nem akarom elképzelni a reakcióikat, kiváltképp anyáét.
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy még elfuthatok, de örökké nem menekülhetek. Szeretném megtudni, mit érzek pontosan, mit szeretnék, mire vágyok.
– Kösz, hogy megvártál. – Ok, már megszökni sem tudok. Kénytelen vagyok kettesben maradni vele. Mi rá a garancia, hogy uralkodik magán, vagy, hogy én képes vagyok-e rá? Miért vagyunk mi kamaszok ennyire kíváncsiak? Miért megyünk a falnak fejjel akkor is, ha esetleg tudjuk, hogy butaság? Most sem vagyok benne biztos, hogy mennem kellene, de fogok. Tudom. – Gyere, menjünk – mosolyodik rám és int a fejével. Elvesztem. Mindennek vége. Hülye vagyok. Hiányzik ez az aggódás is még? Van nekem elég gondom. Erre újat veszek a nyakamba. Nem vagyok ép. De mitől is rettegem én? Játszhatom nyugodtan a szende hercegkisasszonyt. Legrosszabb esetben is még felpofozhatom, akár lányos, akár nem. Ám egyébként nem is tudom, hogy honnan gondolom, hogy egyáltalán történik valami. Mi van, ha akarom, hogy történjen… Nem, nem akarom, az kizárt. Nem végzem az ő ágyában. Egyelőre biztos nem. Naiv vagyok, meg éretlen, de ennyire azért én sem, hogy egy pillantás után ledobjam a nadrágom és…és… Á, hagyjuk. Egyelőre erre még nem akarok gondolni…Egy szó nélkül indulok meg utána. Mondtam én, hogy a fejemben nem kerek valami.
– Éhes vagy? – kérdezi meg hirtelen, ami nem tesz jót kusza gondolataimnak. Egy kicsit lehet elpirultam, de ha szerencsém van, a hideg miatt nem veszi észre.
– Igen – felelek a kérdésére.
– Akkor ide beugrunk – mutat egy boltra előttünk, és benyit az ajtón. Már együtt is vásárolunk. Ez rossz jel. Vagy csak én vagyok paranoiás? A vásárlás miért függene össze azzal, hogy én hozzájuk megyek? Vagy egyáltalán miért látok mindenben hátsó szándékot? Meleg. Nagy valószínűséggel én is, de ebből még nem következik, hogy mi...szóval...akarom én tudni mit csinál két fiú...ha...ah...Azonnal abba kell ezt hagynom!
Közben megáll és zsemlét vesz el és tovább sétál a felvágottakhoz.
– Melyiket szereted? – mutat végig a soron. Felvágottban nyolc, hogy milyen, nem válogatok, de húsban igen. Nem eszek meg bármit, főleg, ha négy lába van. Ahhoz már nagyon húshiányomnak kell lennie.
– Bármelyik jó – vonom meg a vállam.
– De mégis – piszkál tovább. Utálom, ha nekem kell döntenem, mert olyan, mintha rá erőltetném az akaratomat másra. – Legyen az – bökök rá az egyikre. Nem igazán izgat, hogy mi az. Ő leveszi a vákuumcsomagolt izét és a kosárba dobja, majd elvesz egy szendvicskrémet is.
– Melyik savanyúság? – Megütöm. Nekem aztán tényleg mindegy, csak ne csípjen. Vegye már le a polcról és menjünk.
– Az – mutatok egy vegyes vágott savanyúságra, amit ő levesz, és végre elindulunk a kasszához. Szerencsénk van, mert az egyiket épp most nyitják meg, így nem kell sorba állnunk. Fizetés után a cuccokat bepakolja a hátizsákjába, amiben csak egy könyv és füzet árválkodik. Ahogy elnézem az iskolábajárósdit nem viszi épp túlzásba.
– Már nem lakom messze – közli az infót, mikor kilépünk a boltból. – Ha haza értünk, megkóstolhatod az általam készített szendvicset. – Hú, csak szendvics, akkor az nem jelent semmit, remélhetőleg. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy én komplikálom túl.
– Rendben – mosolygom. Atyám, már kezdtem rémüldözni, hogy nekiáll főzni valamit nekem. Az nagyon ciki lett volna több okból is. Először is, mert nem tudtam volna viszonozni. Eszem ágába nincs hozzájuk hívni. Másodszor, nem vagyok egy nagy szakács. Végül harmadszor, nagyon randi szaga lett volna.
– Itt is volnánk – áll meg egy csinos ház előtt, aminek van egy emelete is erkéllyel. Sötét színű deszkakerítés választja el az utcát és az udvart. Benn az udvaron hatalmas fák leveleik nélkül állnak. Azt hiszem, nyáron nagyon szép lehet. Ben előkotorja a kulcsait és kinyitja az utcaajtót, majd a lépcsőhöz megy. Ahová én is követem és kinyitja a bejárati ajtót. Belép előttem, én meg követem. Kiköti a cipőjét és félre teszi. Követem a példáját. Mikor félrerakom a cipőt, már egy bolyhos, kék mamusz van előttem. Mosolyogva dugom bele a lábam, majd a kabáttól is megszabadulok és követem Bent. Átvezet egy folyosón, melynek falain képek lógnak. A legtöbbön a most ismert Ben van, de akad néhány kisgyerekfotó is. Szerintem azok is ő, mert tudtommal nincsenek testvérei. Viszont, ha ő van rajtuk, nagy az időkiesés két kép között. Az egyiken még egy kutyával játszik és alig látszik ki mögüle, a másikon már legalább tízéves, iskolatáskával a hátán. Valami történhetett közte. De mi? Mindig éreztem rajta, hogy valami nyomasztja. Meséltem pár gyerekkori, ovis történetet, de viszonzást soha nem kaptam rá. Nem mesélt. Ahogy kék szemébe néztem az ötlött fel bennem mindig, hogy neki nem volt gyermekkora.
– Jössz? – kukkant ki a konyhából, mert megálltam. Ránézek, majd bólintok és tovább megyek. Az utolsó képen, ami legközelebb esik a konyhához egy torta mögött ül, aminek a tanúsága szerint tizennyolc éves. Szóval tényleg történt valami, ha egyszer ennyi idősen még csak másodikos. Akarom én ezt tudni?
Belépek a konyhába, ahol az egyik székre mutat. Odasétálok és leülök.
– Víz, tea, tej, kóla? – kérdezi behajolva a hűtőbe, így látom a feszes fenekét… Juj, ezt nem szabad. Elkapom a fejem és az ablaknak motyogom:
– Tej – felelem már csak megszokásból is. Azt iszom minden étkezéshez.
– Úgy látom te is mindig tejet iszol – mosolyogja és kiönt egy bögre fehér izét, amit tejnek csak jóindulattal lehet nevezni.
– Aha – kommentálom, mert még mindig az előző sokk hatása alatt vagyok, de vissza kell fognom magamat. Ha többször is ilyen dolgot művelek, még a végén biztatni fogom. Az meg ki tudja hová vezet. Jóra nem, az biztos.
Ben nekiáll zsemlét vajazni, majd ráteszi a sonkát, a savanyúságot, ketchupot, mustárt tojást meg egy kis sajtot. Mikor kettő készen van a mikróba rakja.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezem döbbentem.
– Megsütöm a szendvicseket – feleli felém se fordulva. Azt hiszem, eléggé fura kaja lesz. Eszembe sem jutott még sosem zsemlét mikrózni. – Nyugi, finom lesz – mosolyogja. Ekkor csilingel egyet a mikró, így afelé fordul, majd lerakja elém. Újra nekiáll zsemlét vajazni és ugyanazt megcsinálja a sajátjaival, mint az enyéimmel. Ujjait nézem. Keze nem nagy, de annál ügyesebben használja. Akaratlanul is eszembe jut az a néhány kínosabb eset saját magammal, de most valahogy a kezét nem a késen látom...Auuu, ez már tényleg súlyos. Ennyire kíváncsi nem lehetek! – Ma átszállították anyukádat?
– Igen. Tíz körül hívtak, amit megszívtam – felelem savanyúan. Mondanom sem kell, hogy a szemét angol tanár keze van benne.
– Hogy-hogy? – kérdezi döbbenten.
– Angol órám volt. Az oszifő elintézte, hogy felvehessem bármikor a telefont, de Márk szart az egészre. Megint feleltetett és természetesen egyes lett – mesélem el az újabb kretén húzását annak a szemétnek. Belehalna, ha egyszer nem szívathatna. Nem tudom, hogyan esne neki ellenkező esetben.
– Szemét – ért velem egyet. – Még szerencse, hogy németes vagyok, különben ő tanítana. Mesélték az angolos osztálytársaim, hogy nagyon szemét bír lenni, főleg, ha látja, hogy nem nagyon érted az angolt.
– Tudnék neked mesélni – fintorgom. Másfél év keserű tapasztalata áll mögöttem.
– Ha velem csinálná ezt – nézett rám. – Anyu már szerintem hét nemzedékre előre bántotta volna – nevette. – Bár apu hűvös nyugalma szerintem jobban ijesztené – tette hozzá.
– Anyu rendszeres vendég nála, de akárhányszor haza jön, még dühösebb és kiabál velem, hogy viselkedjek már – mesélem száj húzogatva. – Apám meg jobb, ha elő sem kerül – fintorgok.
– Akkor nem is ismered apukádat? – kérdezi meg, mert erről még nem nagyon beszélgettünk. A családos dolgot valahogy mindig átugrottuk.
– Nem, még születésem előtt elhagyta anyát. Sosem tudtam meg, ki ő, de nem is érdekel. Számomra csak egy olyan ember, aki bántotta anyát – mondom őszintén. Mióta elmondta az igazat, eszemben sincs megtudni, kiből van a génjeim másik ötven százaléka.
– Értem – bólint, majd kiveszi a saját ebédjét is a mikróból és letelepszik velem szemben.
– Neked ugye nincs testvéred? – kérdezem meg hirtelen, ha már úgy is a családoknál járunk. Hazudnék, ha azt mondanám nem érdekel mi történt vele.
– Nincs – rázza meg a fejét és beleharap a kajába. Én is így teszek, de a képek még mindig piszkálják a csőrömet. Kíváncsi lennék, miért hiányzik jó pár évről kép, de tapintatlan sem szeretnék lenni.
– Mikor leszel tizenkilenc? – kérdezem meg a legártatlanabb arcommal, de ahogy látom elsötétülni az övét, már tudom, hogy rossz kérdés volt. – Kinn láttam a képet, amin tizennyolc vagy – vallom be, mire még komorabban néz rám. A francba! Miért nem tudom befogni a számat?
– Áprilisban – feleli végül. – Gondolom, érdekel miért vagyok még csak másodikos. – Ennyire kíváncsi képet vágtam?
– Én nem, csak… – hebegem.
– Beteg voltam – vág közbe, mire ledöbbenek. – Egyszer már kérdezted, most válaszolok. Gyermekkoromban leukémiám volt. – A mondat, ami elhangzott a szívemig hatolt. Valami megremegett odabenn, ahogy a hangok értelmet nyertek fejemben. Kék szeme nem fénylett már, arca merev volt. A gyomrom ugrálni kezdett, nem is igazán kívántam az ennivalót, de nem akartam bunkó lenni vele. – Nem voltam még ötéves, mikor kiderült, hogy fehérvérűségem van – kezd bele a mesébe.
– Nem kell elmondanod – vágok közbe.
– Te vagy a második, akinek ezt elmesélem – feleli még fájdalmasabb arckifejezéssel. Vajon ki lehetett az első? – Ha nem akarnám elmondani, eltereltem volna a témát, és nem hozlak ide, de mivel kedvellek úgy vélem elmondhatom. – Érzem, amint egy kicsit megint elpirulok a kedvellek szó hallatán. – Az első emlékeim a kórházból vannak. Anyuék azt mondták, hogy hetek alatt lettem rosszul. Először csak megfázásszerű tüneteim voltak, majd állandóan beteg voltam. Levegőt is nehezen kaptam. Kezeltek. Porlasztottunk különböző gyógyszerekkel, de nem javultam. Majd elkezdett vérezni az orrom, ínyem, belázasodtam. A szervezetem nem bírta kivédeni a fertőzéseket. Én csak a fájdalomra emlékszem és anyukám könnyeire. Nem tudták mitől vagyok beteg. Végül a háziorvos elküldött teljes laborra, ahol egyértelművé vált, hogy leukémiás vagyok. Rengetegfajta kezelést kaptam, két évet szinte egyfolytában kórházban töltöttem. Volt idő, mikor lemondtak rólam, de mégis életben maradtam. Anyuék szerettek volna még egy gyereket, de miattam nem vállalták. A kezelésekre ment el minden pénzük. Akkora adósságaik lettek, amelyeket ma is törlesztenek. Hatéves voltam, mikor már nem sokat jósoltak nekem. Ekkor valami konferencia volt ott, ahol kezeltek. Egy angol orvos vállalta, hogy kezel engem. Először nem volt sikere, de utána elkezdtem gyógyulni. Ma már a gyerekek 90%-a kigyógyul a leukémiából, de tizenkét éve csak nagyon kevésnek adatott meg. Én a szerencsések közé tartoztam, mert reagáltam a kezelésre. Sok velem együtt kezelt gyerek nem jött ki sohasem a kórházból. Hétéves voltam, mikor hosszabb időre elhagyhattam a kórházat. Fél évet voltam otthon, utána csak két napot kellett befeküdnöm újra és kilencévesen elkezdhettem az első osztályt. Tulajdonképpen nem volt feltűnő, hogy kilenc vagyok, mert elmaradtam a növésben. Emiatt úgy néztem ki, mint egy hatéves első osztályos. Persze mindig tartózkodó voltam, az osztálytársaim rengeteget bántottak. Sokáig hullott a hajam, gyakran kopasz voltam, de nem érdekelt. Boldog voltam, hogy normális életet élhetek. Harmadikos voltam, vagyis tizenegy éves, mikor gyógyultnak nyilvánítottak. Életem legboldogabb napja volt. Láttam végre anyut nevetni. Felszabadultnak, boldognak. Amint láttad a képeken van egy kis kimaradás. Ami négy- és kilencéves korom között van. Készültek akkor is képek rólam, de felzaklattak, ha láttam őket. Így a pszichológus tanácsára eltávolítottuk. Azóta anyu őrzi őket, én hozzájuk sem merek nyúlni – mesélte csendesen. A fájdalom, a könnyek ott csillogtak a szemében. Ha valaki, ő biztosan értékeli az életet. Mit számít, ha egy barát elhagy, megbánt, folyamatosan azon van, hogy eltaszítson, amellett, amit ő átélt. Nem volt gyerekkora, nincsenek szép emlékei. Míg én a határban rohangáltam a rolleremmel, ő az életéért küzdött. Megharcolt azért, hogy most itt legyen.
– Elhiszem – mondom megrökönyödve. A torkom dobogott, úgy éreztem sírva fakadok.
– Azóta persze elmúlt jó pár év, felépültem mind testileg, mint lelkileg. Átéltem ugyanazokat a dolgokat, mint a többi velem egykorú, csak egy kicsit később. Nem szeretek rá visszaemlékezni, de még mindig, szinte minden héten kijárok a temetőbe, ahová ez egyik barátomat temették, aki nem volt olyan szerencsés, mint én. – Egy kicsit felkavarta, hogy felszaggatta a múltat. Nem kellett volna hagynom. És a kórházba is elvittem, ahová zokszó nélkül jött.
– Sajnálom, hogy elrángattalak többször is a kórházba – mondtam csendesen.
– Nincs semmi gond – mosolygott halványan. – Ha nem akarok menni, nem megyek. Nem volt ám ott mindig olyan rossz. Mikor épp jól voltam, voltunk a többiekkel sokat nevettünk. A nővéreket névről ismertem és ők is minket. Kedvesek voltak velünk, próbálták a helyzetünket enyhíteni. Mindent megtettek akkor is, ha valakinek nem sikerült, hogy mi ne tudjuk. De tudtuk. Olyankor némaság szállt ránk. Gyerekek voltunk, a halál szélén egyensúlyozva. Gyakran jutott eszembe, hogy ne én legyek a következő. Mikor nagyon fájt pedig az, hogy én legyek – halkult el a hangja. Szeméből egy könnycsepp buggyant ki. Lehajtotta fejét, hogy letörölje. Éreztem, hogy mar belülről ez a történet, vele fájok én is. Nem találkoztam még a halállal, de ismerek olyat, aki közel állt hozzá, hogy vele menjen. Nem tudom, hogy Ben mit érzett, de biztos pokoli fájdalmat és bűntudatot, amiért az anyukája szomorú. Azt viszont tudom, hogy az anyukája mit érezhetett. Mikor tizenkét éves koromban anyu lebetegedett gyakran sírtam és elfelejtettem nevetni. Minden percem azzal telt, hogy kértem az eget, hogy segítsen anyunak. Szerintem az övé ugyanezt érezhette, mert látta a fiát haldokolni és nem segíthetett neki.
Felállok. Odasétálok hozzá. Tenyeremet a hátára simítom. Felnéz rám. Kék tekintete vizenyősen csillog.
– Ne haragudj – suttogom, de ő érti. Nem tudom mi vezet, de muszáj ölelnem. Nyaka köré fonom a kezemet és hagyom, hogy fejét a mellkasomnak döntse. Háta remeg, így simogatni kezdem. Emlékeket hoztunk a felszínre, talán fájdalmat okoztam ezzel. Valami szárba szökkent köztünk, mert csak úgy nem tudtam elsétálni az elhangzottak mellett. Forgathatom akárhogyan, a lényege nem lesz más. Fontos lett nekem, de talán nem is bánom igazán.
– Semmi baj – néz fel rám halovány arccal. Nem akar elengedni és én sem őt. Teljesen mindegy hogyan kezdődött az egész, most itt állunk új lapokkal, egymás lelkében vájkálva könyékig. mosolyodik el. – Kihűl a kajád – szipogja.
– Nem számít – suttogom hajába, amitől jólesően sóhajt. Majd megint hozzám bújik.
Az élet oly rövid, tele akadályokkal. Aki már egyszer egyensúlyozott az élet és a halál küszöbén még inkább ragaszkodik hozzá. Megpróbál minél többet kihozni belőle, mint Ben és anyu is. Én sem tudhatom pontosan, hogy mi lesz holnap, miért tétovázom hát?