Kerge kor /Befejezett/

Utószó

Végre vége a tanévnek. Kicsengettek. Jöhet a nyár, a meleg és a szerelem. Hihetetlen, hogy átvergődtünk mindenen és egy fafejű ember is megtanult bocsánatot kérni. Elfogadni, hogy nem minden úgy van, ahogy ő szeretné. Jövő héten leérettségizik és onnantól miénk a nyár. Nyilván lesz egy-két buktatója a dolognak, pláne, ha tetszik, ha nem, el kell mondanunk a szüleinek, hisz az orruk előtt csináljuk. Biztos vagyok benne, hogy elég kínos beszélgetés lesz a számára és még inkább kínos lesz utána az egymás mellett élés. Nem hinném, hogy gond lenne. Biztos kissé lesokkolja majd őket, ami teljes mértékben érthető, de kifogást nem fognak emelni ellene, ellenem. Elég sokszor átbeszéltük már a dolgot, de mindig arra jutottunk, hogy a legegyszerűbb tisztán, mellébeszélés nélkül közölni velük.

- Gratulálok! - lép hozzám az osztályfőnök és a kezembe nyomja a bizonyítványomat. Értetlenül nézek rá. - Nyisd ki - mosolyog szélesen. Mint, akinek az élete függ tőle, belelapozok és húzni kezdem az ujjamat, ami megáll az angol felíratnál, ami mellett egy szépen ívelt kettes virít. Becsapom a bizonyítványt és heves szívdobogással az asztalra dobom, majd gyors léptekkel az ajtóhoz szaladok.

- Milán! - kiált utánam barátnőm, de engem nem hat meg. Elkezdek rohanni a folyosón, valakit majdnem elgázolok.

- Hozzátok indultam. Fagyi? - kérdezi Ben, de csak kalimpálom futtában, hogy majd. Most nincs időm rá sem. Valaki mást kell megkeressek. Elszáguldok a wc-k előtt, amiből Emil lép ki, kis híján vissza is csapom rá.

- Elment az eszed? - kiáltja utánam, de kicsit sem érdekel, hogy mi baja. Felszaladok a lépcsőn és lefékezek a tanári előtt. Bekopogok, a matek tanár nyit ajtót.

- Horváth tanár úr itt van? - lihegem.

- Pár perce ment el, intézni valója van utazás előtt. - Értetlenül nézek rá.

- Most már nem kell titkolni, felmondott. Pedig jó pedagógus - jegyzi meg, de engem nem izgat. Megfordulok és az ablakhoz rohanok. Pont meglátom, ahogy szeli át az udvart, talán elérem még. El kell érnem, vagy soha vissza nem fordítható lesz minden. Elkezdek lefelé rohanni a lépcsőn, az utolsó három fokot szökkenem. Épp befordulnék a kijárat felé, mikor elkapja valaki a csuklómat.

- Hová? Hova ilyen sebességgel - mosolyog rám életem szerelme.

- A dolgomra - rántom ki a kezemet. Most már se nem magasabb, se nem erősebb nálam. Felnőttem hozzá. Felnőttem sok mindenhez. Otthagyom a döbbent Adriánt és szaladok tovább. Olyan sebességgel, mint még soha. Mikor kiérek az épület takarásából, ő már vészesen közel jár a kapuhoz.

- Márk! - kiáltok amekkorát csak tudok. Ő megtorpan és felém fordul. Odarohanok hozzá.

- Köszönöm! - lihegem. Tudom, hogy a tolla biztosan néha duplán fogott.

- Ugyan mit? - kérdez vissza.

- A kettest - felelem boldogan.

- Megdolgoztál érte - vonja meg a vállát. Menni szeretne, de én nem akarom. Itt az idő, Milán!

- Mi lesz most veled? - szakad fel belőlem az, amin már gondolkodom egy ideje. Ő felnevet, de nem vidám. Igazából keserűség szalad végig rajtam a hang hallatán.

- Furcsa, hogy te vagy az egyetlen, akit ez érdekel - feleli.

- Szeretném, ha maradnál - mondom határozottan.

- Nem hinném, hogy helyem van itt - rázza meg a fejét. - Túl friss minden, romokban az életem, meg kell találnom az utamat.

- Visszajössz? - kérdezem idegesen. Sok minden áll mögöttünk, de nem szeretném, hogy csak úgy elmenjen. Ha az élet így hozta, jó lenne megismerni a bátyámat. Meg tudok neki bocsátani és hiszem, hogy képesek vagyunk a történtek ellenére normálisan egymás mellett élni.